Szürrealista bohóc

A rendező belátta, ha nem is könnyen, de hosszas vívódás után sikerült neki elfogadni, hogy az ártatlan, tiszta embertípus ideje lejárt. Hiába járná az iskolákat, nem találná azt, amit keres, igaz észrevenne ártatlannak látszó arcokat, de érzékelné mögöttük a tudatos szándékot, a torzulást, ami a sunyisághoz hasonlít. Olyanok akartak lenni a fiatalok amilyenek nem lehettek, de ismerték a bogaras rendezőt a szépség megszállottját. Amikor elgondolkozva járt le föl közöttük köpcös alakjával, kopaszodó feje búbját vakargatva úgy gondolták nem lesz nehéz félrevezetni ezt a derék embertípust. Aki inkább illett egy levegőtlen irodába, mint a rendezői székbe, ami mintha állandóan ki akarná dobni magából, mindig üresen állt, amikor dolgozott. Le föl szaladgált a kamerák között, ha egy pillanatra bele is ült, azon nyomban fölpattant, majdnem felborítva. Időnként sikerült is neki olyankor hatalmas robajjal a földhöz csapódott. Mindenki odanézett és láthatták az alacsony, kissé testes, bokáig érő nadrágban álldogáló embert elgondolkozni a lábbal fölfelé álló szék előtt. Tudták mire gondol, beszélt már róla nekik, hogy talán nyugdíjba kéne vonulnia. Nem szóltak semmit, de önkéntelenül bólintottak, valószínűleg az ő ideje lejárt, talán nem is létezett. Álmokat dédelgetett egész életében. Vékony kötélen billegett, egy hajszál választotta el, hogy belezuhanjon a szentimentalizmus csábító biztonságába. Sokak szerint el is merült benne, a langyos lágy vízben lubickolt és egész életműve arról szólt, hogy ezt palástolja. Ő, és akik megértették, tudták a mutatvány nem fullad kudarcba, a kötélen fönnmaradt. Sikerült megfognia az illékony pillanatot. A pillanatot, ami sodródott az ódivatúság skatulyájába. Csendes alig észrevehető hatása nem bizonyult elegendőnek a figyelem fenntartásához, ami a gyors villanásokhoz szokott, mert ha egy pillanatra megáll, megmutatkozik az üresség, a képek egymástól idegen kapcsolat nélküli halmaza, ami a látványra épül. A hálátlan szerepbe belefáradt, a végső elhatározás előtt állt, amikor egy szereplőválogatás alkalmával észrevette a fiút. Először elment előtte, a földet nézte, a cipője repedezett felszínét, mert kioldódott a cipőfűzője és ott liffegett kitéve őt az elesés veszélyének, amit nem engedhetett meg amúgy sem stabil tekintélye. Lehajolt a mozdulatot azonban megszakította és egy közönséges arcú fiú előtt fölállt. Aki meg volt győződve, hogy őt választja ki. Mosolygott majd elkomolyodott és dühösen vette tudomásul, hogy a mellette álló nyápic srácot szólítja meg – hogy hívnak? – kérdezte a rendező – de elengedte a füle mellett a választ. Mit számít egy név, amikor hosszas keresés után rátalált a mai kor ártatlan emberére, aki igenis még létezik, hiszen maga előtt láthatja, ha még álcázva is a szürrealizmus jelmeze alá bújva. Aminek légköre szinte áradt a fiú esetlen mozdulataiból, arcvonásainak összeszedetlen kuszaságaiból. Nem látszott rajta, hogy sír vagy nevet fél vagy közömbös, vagy mindez együttvéve. Akkor szólt, amikor hallgatást vártak tőle és hallgatott, amikor kérdezték. Valami mély tiszta fájdalmas sejtelmesség áradt belőle, mint egy modern bohócból, aki alig birkózik meg az őt körülvevő torz világgal, mégis nevetni tud rajta, és azt szeretné, hogy az is azt tegye, aki látja őt, vigaszt nyújtva arra, ami vigasztalhatatlannak látszik. Minderről mit sem sejtett, ha egy szikrányit megjelent volna lelkében a felismerés, a folyamat elkezdődne, aminek az ártatlanság mindig ki van téve és a megszűnéséhez vezetne. A rendező a homlokára csapott és a csodálkozó emberek felé fordulva csak annyit mondott a szokásosnál egy kicsit hangosabban, – megtaláltam!

Írta: Mérő Andrea