Ismerkedésem a vallással

Amikor szüleimet megkérdezték, akkor anyám azt válaszolta, hogy ő római katolikus, apám azt válaszolta, hogy ő bizony református. Evvel így nem is volt semmi baj, hisz az 1943 évben kötetett és 59 évig, édesanyám 2002 évben bekövetkezett haláláig működött ez a szövetség. Sőt minden gyermek megszületésével erősebb és erősebb lett. Hétszeres volt a kötés. A baj gyökere az idő volt. Illetve az időszak. A szüleim 1943-ban találkoztak, és rövid, mai mércével mérve is rövid ismeretség után össze is házasodtak. Legidősebb bátyám 1944-ben születet. Mondhatnám elég védett helyen. Csengelén a csendőrlaktanya fogdájába. Imre bátyámat igazi katolikus pap keresztelte. A keresztapja az egyik csendőr, keresztanyja pedig annak a felesége lett. Azt gondolom, bátyám kapta a legmagasabb vallásosos nevelést, hisz születésekkor meg is keresztelték. A többi hat testvér 1947 és 1956 között született. Ebben a korban jobban tették a szülök, ha elfelejtették a vallás szót. Az én szüleim is ezt tették.
De bárhogy is volt, ami biztos volt, azaz, hogy a hitet nem tudták az emberek lelkéből kiűzni.
Épp ezen elgondolkodva jutottam arra a megállapításra, hogy a vallás egy meghatározott, de meg nem határozható időben keletkezett.
Innentől kíváncsiságomat kielégítve, összegyűjtöttem jó pár könyvet, iratot, folyóiratot, és netes megállapítást, és ezekből egy összefoglalót írtam, saját ismereteim bővítése céljából.
A vallások zöme ezt a kezdetet az istenek működésének idejére teszik, már csak azért is, mert ezek a vallások azok, akik a teremtés rendjébe helyezik az embert.
Az ilyen módon értelmező hitrendszernek nincs valódi, meghatározható kezdete, mert attól a pillanattól létezik, hogy az ember, a közösség, a törzs a világ színpadára lépett.
Az időtlenség jegyeit megtaláljuk a történelem nélküli népek, a törzsi vallások, a kultúrák, de még a mitológiákban is.
Ezek a vonások szoros kapcsolatban állnak a mindenség idejének egy olyan ciklikus szemléletével is, amely a valódi történelem helyébe a szakadatlan ismétlődő, a természet létmódjának megfigyelt ritmikus ismereteit állítja az Isten-ember viszony érzéki közvetetlenségével vagy személytelen örökkévalóságával szemben.
Mindez némi változatlanságot, idő és történelemfelettiséget kölcsönöz a vallási kultúrák többségének.
Ugyanakkor ez a történelemfelettiség teszi lehetővé, hogy vallásról beszélhetünk olyan régiókban is ahol az alapvető etnikai, nyelvi, kulturális és politikai változások sokasága követi egymást.
Az égiek világában bekövetkező változások, hatalmi átrendeződések nem ismernek elvi határokat és éppen ezért alkalmasak arra, hogy a történelmi változások dinamizmusát a hit és istenképzet lényegének sérelme nélkül érvényre juttassák.
Mindebből az is következik, hogy a vallásosság olyan kulturális keret, illetve mitológiai fikció, amelynek árnyékában a hétköznapok vallási életében nagyfokú változékonyság érvényesül.
Az isteneszme lényegében változatlan, állandó és közös, míg az istenek sokasága miatt a közöttük való választási lehetőség és a választás szabadsága csaknem korlátlan.
A valóságos, a működő vallásosság világában viszont, mai szóval élve, trendek érvényesülnek.
Ez azt jelenti, hogy a helyi közösség a vallási kínálatnak csupán egy részét vallja cselekvően magáénak, kultuszát néhány főisten és helyi isten tiszteletére korlátozza. Ugyanakkor elfogadja és természetesnek tekinti azt, hogy más közösségek más isteneket részesít tiszteletében.
Ebben a szemléletben az egyes istenek között nincs más különbség, mint az, hogy az egyik a mi istenünk, a másik meg másoké. Az egyes istenek és istencsoportok alapvető tette pedig az, hogy segítik és pártfogolják az övéit.
Ebben az értelemben a párhuzamos és részleges vallásosság-formák élnek együtt, békésen megférve egymással. Kizárólagosságra a kultuszok egyike sem formál igényt. Sőt, nyitott az isten- és kultuszcsere lehetősége irántis. Ilyen kultuszban természetes az átjárhatóság, más esetben pedig – háborús vereségek után – a legyőzöttek pártolnak át a győztesek istenének oldalára.
Ezen népek bölcseletében már az a gondolat is felmerült, hogy az egyes vallási világokban honos istenek pusztán nevek, amelyek más istennevekkel felválthatók, miközben az égiek szent tanítása nem szenved csorbát.
Más szemléletben szigorúbb és egyértelműbb az a jelenség, hogy egy nép, egy város, egy törzs, egy vagy néhány istent sajátjának tekint, és a vallásosságát az ő kultuszára korlátozza.
Ugyanakkor természetesnek tekinti más népek, más városok illetve közösségek isteneinek realitását is, azzal a megszorítással, hogy azok az égi hatalmak más népek istenei más közösségek patrónusai, akikkel szemben a saját isten fontosabb és hatalmasabb, a mellette való kitartás, meg a népközösséghez, a városhoz, törzshöz, a kultuszközösséghez való tartozás természetes velejárója.
A klasszikus istenvilág alakjainak a vallásosság irányában mutató fejlődése több jellegzetes vonással is leírható. A vallási élet egészében egyre inkább domináló isten, istenpár, istenek térnyerése figyelhető meg a mitológiai hagyományokban is.
Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy ebben a folyamatban a valóban komoly hatalmat birtokló nagy istenek száma radikálisan lecsökken, a többi égi lényekkel szemben, hatalmuk viszont erősen felértékelődik. A kiszemelt isten alakja egyre elvontabbá válik, funkciói tekintetében pedig fokozatosan magához vonja más istenek jogosítványait is.
Egy ilyen fejlődés végső állomása az, amikor egyetlen isten veszi magára az isteni mivolt ismérveinek és képességeinek összességét és megindul egy olyan folyamat, amely a korábban az istenek világa felett álló sors és törvény feletti rendelkezés jogát is az ő kezébe helyezi. Ebben a folyamatban a Szent, mint személyes isten és mint személytelen univerzális erő fogalma kerül közel egymáshoz, ugyanakkor az istenkép egyre titokzatosabbá, a teljes világelv egyre személyesebbé válik ezáltal és új személyes természeti vallásosság kap lábra.
Az ószövetségi hagyomány is magyarázatra érdemesnek tekinti azt a sorsdöntő felismerést, belátást, hogy a Szent, az Isten belép az emberi történelem és istenhit világába.
Erre vallástörténeti példa a zsidó nép, akik vallásosságuk történelme korai szakában a honfoglalás, az államalapítás és a kori királyságok idején egy, a formálódó népközösséggel, mint választott néppel szövetségre lépett, isten kultusza köré szervetődött, vagyis törvényt ad övéinek, pártfogást ígér, ugyanakkor kultikus tiszteletet vár érte.
A klasszikus vallásosság szabályai szerint a nép és a kiválasztott ( vagy kiválasztó ) isten viszonya szabályos csereügylet, amelyben a gondviselés és az engedelmesség, a pártfogás és a hűség állnak szemben egymással. Mint minden istennél, itt is a hatalmát, az igazságát is az eredményességével méri az emberi közösség.
Minden kultusz addig áll fenn, amíg istene kellően sikeres, eredményes. Ha pedig kudarcot vall a világ lehetőséget ad arra, hogy a sikertelen istent sikeres istenre cserélje.
Az ilyenfajta váltógazdálkodás az istenekkel a korabeli vallási kultúrák közös gyakorlata, ennek eszköze pedig az egyes istenalakok közötti határok elmosódása.
Ám a nyugati vallási világban egy olyan jelenség, amely megfelelő történelmi és talán történelmen túli okok közbejöttével túlmutatnak az istenfogalom szakadatlan ismétlődésén.
Ez a különös eszköz az isten és emberi közösség közötti kapcsolatban új szereplő, a közvetítő felbukkanása.
Míg az ember istenfogalma azon alapul, ami az „ istenből” látszik, addig a közvetítők, a próféták a prófétai vallásosság világában, mint isten szószólói, hozzászól az ember róla kiformált gondolatához.
A vallásosság belső logikája szerint egy isten addig hiteles, míg sikeres, népét ígéretekkel és pártfogásával elhalmozó isten bontakozott ki. Evvel szemben a zsidóság felett a történelem színpadán győzedelmeskedtek az ellenségek. Pedig a zsidó vallás világában egy morálisan is elkötelezett nép képe bontakozott ki.
A vallásosság fogalmi rendjéből kiindulva egy isten pártfogásának erőtlensége azt bizonyítja, hogy más égiek hatalmasabbak nála.
Ám ha a népet ért megpróbáltatásokat is Isten gondviselő tettének fogjuk fel, az isteni kudarcból emberi büntetés lesz, az Úr pedig, aki mindenre képes, nem pusztán egy , e népeiket pártfogoló istenek sorából, hanem az egész történelem ura.
Tehát nem csak saját népének az ura, azoké is, akik nem őt tisztelik, nem benne hisznek.
Egy ilyen isten szükségképpen mindenható és egyetlen, hiszen mellette másistenek létezésének értelme, létjogosultsága nincs.
Az istenfogalom ilyen drasztikus átformálása persze komoly következményekkel jár. Eleve átértékelődik isten személyességének tartalma, természete, hiszen egy ilyen „egyedülvaló” , világkormányzó Úr hagyományos, emberi fogalmakkal nem, vagy csak alig írható le.
Ha tehát a klasszikus zsidó teológiában Jahwe az egyetlen isten, akkor érvényét veszti az a gondolat, hogy van egy olyan, az égiektől különböző, felettük álló „Szent Rend”, amely a világ történéseit meghatározza. Ennek ésszerű következménye egy olyan személyes isten fogalmának a kiformálódása, aki a világot semmiből alkotó és annak a célt szabó, működését biztosító erő.
A kibontakozó görög vallási ( hellenizmus ) világában a zsidóság extrém furcsaságnak számított csupán. A kor vallási kultúrája egyszerűen a primitív szegénység jelének tekintette, hogy a zsidók csupán egyetlen, ráadásul „láthatatlan „ istent tudnak elképzelni.
A kereszténység születése előtt alig hallat magáról, és csak etnikai vallásként létezik.
A kereszténységben a sors, a törvény, a végzet szerepét aktív isteni akarat veszi át, ez az akarat pedig tevékenységet, gondviselő közreműködést feltételez a teremtett dolgok rendjének célirányos mozgatásában, kibontakozásában.
Ennek megfelelően a világ történései nem pusztán ismétlődések, hanem egyszeriek, megismételhetetlenek és fejlődőek.
Történeti isteni kinyilatkoztatás vallása, a nyugati világ sajátos vallási dinamizmusának szülötte.
Ebbe a körbe tartozik elsősorban a zsidó-keresztény-muszlim hitforma vallásai, azok a rendszerek, amelyek az idő rendjében meghatározott kezdettel bírnak, a jövőt viszont a teremtés tervének végtelen megvalósulásaként definiálják – mint üdvösséget – a maguk számára, miközben hatalmas multi – kulturális rendszerekké növekedtek.
Ezeket a vallásokat tekintjük az egyetemes vallástörténeti fejlődés szempontjából fontosnak, hiszen ezek bizonyultak „sikeresnek”.
Ugyanakkor ezek világvallások, mert kiléptek a tér, a nyelv, a műveltség helyi keretei közül, ennek következtében pedig tanításaiban is univerzális.

Írta: Jártó Róza