Sietnem kell, már nincs sok időm. Nemsokára kezdetét veszi az újabb játék. Egy színdarab. Olcsó utánzata az életnek, ami felhőtlen boldogsággal hitegeti a nézőt. Őszinte öröm látszatával. Hát éppen ezért szeretitek annyian. Elhiteti veletek, hogy ez akár igaz is lehet, s ti mohón élvezitek a remény mámorító zamatát. Igen, ez az egész csak értetek van. Nektek.
És hamarosan kezdetét veszi… hamarosan. Fények gyúlnak, a zenekar parádés muzsikába kezd, s én, a Bohóc, ott a porondon elhitetem veletek, boldogok vagytok.
Szerencsére még van néhány pillanatom, néhány kósza perc, ami valóban az enyém. Itt. Itt az öltözőben. Villódzó lámpafény, omló szürke vakolat, szerteszét szórt jelmezek között a félhomályban. Ez az otthonom… a Bohóc igazi világa. Egy apró lyuk, amely csak az övé, kulcsa egyedül neki van hozzá, senki másnak.
Az előző szerepekben viselt jelmezek bűzétől nehéz a levegő. Mint elhasznált életek hevernek mocsoktól torzultan a tiszta padlón. Levetettem őket és eldobtam, hisz nincs, mivel kimossam őket.
A tükröt bámulom. Furcsa arc néz rám vissza. Hát ez volnék Én… Én és nem a Bohóc.
Apró mosoly jelenik meg szám sarkában, mikor észreveszem: meztelen vagyok. Göncök tengerében egy meztelen férfi. Hát nem ironikus? Hát nem gyönyörű?
Ezt sehol máshol nem tehetem meg. Csak itt, csak itt, ahol egyedül vagyok. Önmagam.
Nem sok látogatóm van. Keveseket engedek be ide. Javarészüket úgy is elriasztaná az a káosz, ami uralkodik idebent.
Persze vannak olyanok, akiket én ábrándítok ki. Én, a mindig vidám Bohóc, aki festék nélkül már korántsem olyan sziporkázó, közel sem annyira tökéletes. Megrémülve, kiábrándulva veszik tudomásul, hogy az ő nagy kedvencük, a szívükhöz oly közelinek hitt lény, csupán egy ember. Semmi több. Éppen olyan esetlen és halandó, mint a közönség soraiban ülők bármelyike, csak a cirkuszigazgató őt választotta ki erre a hálátlan szerepre. És ő játszik, eljátssza a szerepét. Ez a Bohóc igazi feladata.
A festékért nyúlok, de utoljára még belenézek a tükörbe. Csak azért, hogy a porondon se felejtsem el az arcot, ami visszanéz rám onnan. Fájdalmas, kínoktól barázdált kép, de kit érdekel? Úgy is jól tudom, hogy a kence súlya alatt pillanatokon belül porrá omlik minden, ami én vagyok.
Kezem mozdulata nyomán a lefelé biggyedő száj, vöröslő mosollyá nyúlik, a könnyek vájta krátereket ellepi a fehérség. Festéktől bűzlő, rothadó hazug mosoly. Ezt akarjátok? Hát íme, a Bohóc.
Én tudom, hogy az ajkam a máz alatt ugyanúgy áll, de ezt még a tükör sem sejtheti…
Odakint felharsan a zeneszó. A Bohóc himnusza ez. Engem várnak.
Elindulok lassan, kilépek az ajtón. Tudom, hogy nem fontos bezárnom, hisz lassan elporlad mögöttem minden. Hamuvá, porrá lesz a kis zug, a jelmezek, s a tükör is, mely őrzi az arcomat.
A hátam mögött lassan megszűnik a világ, és nem marad más, csak, ami előttem van. A színpadra vezető út…
Tudom, hogy sokan lesznek kint, hogy sokakat kell boldoggá tennem, megfelelnem nekik. Hamis zenére játszani, vakságot okozó csalóka fényben, rám nem illő jelmezben. Hiszen erről szól az egész játék.
Nevessetek! Rajta! A maszkom veletek nevet. De a szememben derengő fény őrzi még a tükörben látott arcot, és amíg nem felejti el, nem válhatok Bohóccá!
És hamarosan kezdetét veszi… hamarosan. Fények gyúlnak, a zenekar parádés muzsikába kezd, s én, a Bohóc, ott a porondon elhitetem veletek, boldogok vagytok.
Szerencsére még van néhány pillanatom, néhány kósza perc, ami valóban az enyém. Itt. Itt az öltözőben. Villódzó lámpafény, omló szürke vakolat, szerteszét szórt jelmezek között a félhomályban. Ez az otthonom… a Bohóc igazi világa. Egy apró lyuk, amely csak az övé, kulcsa egyedül neki van hozzá, senki másnak.
Az előző szerepekben viselt jelmezek bűzétől nehéz a levegő. Mint elhasznált életek hevernek mocsoktól torzultan a tiszta padlón. Levetettem őket és eldobtam, hisz nincs, mivel kimossam őket.
A tükröt bámulom. Furcsa arc néz rám vissza. Hát ez volnék Én… Én és nem a Bohóc.
Apró mosoly jelenik meg szám sarkában, mikor észreveszem: meztelen vagyok. Göncök tengerében egy meztelen férfi. Hát nem ironikus? Hát nem gyönyörű?
Ezt sehol máshol nem tehetem meg. Csak itt, csak itt, ahol egyedül vagyok. Önmagam.
Nem sok látogatóm van. Keveseket engedek be ide. Javarészüket úgy is elriasztaná az a káosz, ami uralkodik idebent.
Persze vannak olyanok, akiket én ábrándítok ki. Én, a mindig vidám Bohóc, aki festék nélkül már korántsem olyan sziporkázó, közel sem annyira tökéletes. Megrémülve, kiábrándulva veszik tudomásul, hogy az ő nagy kedvencük, a szívükhöz oly közelinek hitt lény, csupán egy ember. Semmi több. Éppen olyan esetlen és halandó, mint a közönség soraiban ülők bármelyike, csak a cirkuszigazgató őt választotta ki erre a hálátlan szerepre. És ő játszik, eljátssza a szerepét. Ez a Bohóc igazi feladata.
A festékért nyúlok, de utoljára még belenézek a tükörbe. Csak azért, hogy a porondon se felejtsem el az arcot, ami visszanéz rám onnan. Fájdalmas, kínoktól barázdált kép, de kit érdekel? Úgy is jól tudom, hogy a kence súlya alatt pillanatokon belül porrá omlik minden, ami én vagyok.
Kezem mozdulata nyomán a lefelé biggyedő száj, vöröslő mosollyá nyúlik, a könnyek vájta krátereket ellepi a fehérség. Festéktől bűzlő, rothadó hazug mosoly. Ezt akarjátok? Hát íme, a Bohóc.
Én tudom, hogy az ajkam a máz alatt ugyanúgy áll, de ezt még a tükör sem sejtheti…
Odakint felharsan a zeneszó. A Bohóc himnusza ez. Engem várnak.
Elindulok lassan, kilépek az ajtón. Tudom, hogy nem fontos bezárnom, hisz lassan elporlad mögöttem minden. Hamuvá, porrá lesz a kis zug, a jelmezek, s a tükör is, mely őrzi az arcomat.
A hátam mögött lassan megszűnik a világ, és nem marad más, csak, ami előttem van. A színpadra vezető út…
Tudom, hogy sokan lesznek kint, hogy sokakat kell boldoggá tennem, megfelelnem nekik. Hamis zenére játszani, vakságot okozó csalóka fényben, rám nem illő jelmezben. Hiszen erről szól az egész játék.
Nevessetek! Rajta! A maszkom veletek nevet. De a szememben derengő fény őrzi még a tükörben látott arcot, és amíg nem felejti el, nem válhatok Bohóccá!
2011. 12. 22
Írta: Nagy Zoltán
Titanil: Köszönöm a véleményt és az idődet! Sajnos mindannyian bohócok vagyunk bizonyos szempontból az élet cirkuszában.. 🙂
Pál: Köszönöm a "véleményezést". Vagy nevezzük inkább kritikának. Ha van kedved nézz körül más írásaimnál is, lehet azok jobban elnyerik a tetszésed! 🙂
Kedves Zoltán!
Sajnos egy Bohócnak, még ha romokban hever az élete, akkor is a közönség felé nevetést, mosolygást kell mutatnia.
Eszembe juttattad Dayka Margitot.
Tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil