Én megértemTamást, hogy válni akar.
Tudom, hogy csak azért, mert nem lehet gyerekünk, még lehetett volna közös az életünk.
Mit adtam én az alatt a tíz év alatt, még együtt éltünk?
Házat, de nem otthont.
Feleséget, de nem társat.
Szexet, de nem ölelést.
Házasságot, de nem családot.
Én döntöttem úgy, hogy ha már anya nem lehetek, akkor legyek Valaki. Így elkezdtem építeni a karrierem. Annyira, hogy nem vettem észre, hogy van párom, aki törődést vár tőlem, szeretetet vár tőlem.
Nem vendéglői vacsorákat, nem százezer forintos öltönyöket, nem méreg drága órákat. Mindent megadtam neki, ami pénzért megvehető volt. Felesége voltam, de nem a társa.
Közben szépen eltelt az idő. Én betöltöttem a harmincnégy évet, Tamás a negyvenet.
Akkor közölte, hogy elmegy.
– Mindent itt hagyok neked, de nekem menni kell – nézet esdeklően.
Ajtót mutattam neki. Talán harcolnom kellett volna érte. Talán éreztetnem kellett volna, hogy fontos nekem. De nem tettem, csak ajtót mutattam.
Másnap gyalog mentem a munkahelyemre. Nem volt messze, de eddig minden reggel kihoztam a kocsim a garázsból és avval mentem. Korán indultam. Tudtam, most levegőre van szükségem. Az óvoda mellett vitt el az utam. A kicsik ott csüngtek a kerítésen és lesték az arra járókat. Kinyújtották a kicsi kezűket.
– Anyuka, itt vagyok. Haza viszel – kérdezték kórusba.
Sétára fogtam lépteim, annyira aranyosak voltak. Rögtön átsiklott az agyamon, hogy mit keresnek ezek a gyerekek ilyen korán az óvodába. Ezen gondolkodtam, mire beértem az irodámba. Évike még nem érkezett meg, így én álltam oda és tettem fel a kávét.
– Meglepem a lányt – gondoltam.
Hát meg is lepődött az biztos, mikor belépve látta és érezte, hogy kivettem a munkáját a kezéből. Én meg öntöttem is ki a kávékat és közben beszéltem neki a gyerekekről, akik ott csüngtek az óvoda kerítésén.
Éva rám nézett.
– Azok nem óvodások. Árva gyerekek. Nem tudtad – kérdezte.
Ezen a délelőttön sokat beszéltem a titkárnőmmel erről és sok mindenről. De valami okból nem említettem, hogy Tamás elhagyott.
Délután a gyermekotthon fele vitt a léptem. Leültem az egyik közeli padra, amelyről oda láttam a gyerekekre. Most is ott csüngtek a kerítésen. A gondozók nem győzték leparancsolni a kicsiket és oda terelni a játszótérhez. De hiába volt minden. Szépen vissza szálingóztak. Ott ültem és gyönyörködtem a gyerekekbe. De egyszer csak beterelték őket az épületbe. Így én is haza mentem. Egész éjjel forgolódtam. Reggelre döntöttem.
Anya akarok lenni.
Fogtam a telefont és feltárcsáztam Tamást. Elmondtam, hogy szeretnék beszélni vele.
– Ha nem akarsz haza jönni, akár semleges helyen is találkozhatunk – ajánlottam.
– Akkor az Édenbe – kérdezte.
– Igen ott jó lesz. Hét óra.
– Rendben hétkor ott leszek – és letette a telefont.
Nagyon hideg volt ez a beszélgetés. Még sosem éreztem ennyire hidegnek egy férfi hangját. Tamásét meg pláne nem. De most nem is akarok lelkizni. Tudom, hogy ezt elrontottam. De talán valamit még tudok kezdeni az életemmel.
Amit ilyen fiatalon el lehet érni anyagilag azt elértem. Ha Tamás nem száll ki a kapcsolatunkból, akkor akár együtt is meg öregedhettünk volna. Persze ez így nem igaz. Nem együtt, nem ez a helyes és igaz szó. Esetleg egymás mellett. De mi még csak nem is támogattuk egymást. Mi csak voltunk. Nem is emlékszem, hogy az utóbbi négy-öt év alatt beszélgettünk-e egymással. Mindig én mondtam a magamét. Tamás meg hallgatta. És mosolygott.
Ez az utolsó alkalom, hogy mindent helyre hozzak az életembe, hogy újra elmondhassam, hogy én az a csupa szív lány vagyok aki, sírva fakadt mikor tizenhat évesen megkapta élete első heverőjét, amit nem kellett megosztania valamelyik húgával.
Másnap az Édenbe mindketten szinte egyszerre érkeztünk. Én kosztümöt vettem fel, és a hajam kontyba fésültettem, Tamás is a megszokott vissza fogott elegáns, szövetnadrág – bőrmellény együttesbe jött. Megpusziltuk egymást és leültünk. Én rögtön a tárgyra tértem.
– Akkor vége – kérdeztem.
Láttam Tamáson, hogy nem erre számított. Talán várta, hogy kicsit harcoljak érte, még akkor is, ha végleges volt az elhatározása. A folytatáson még jobban meglepődött.
– Tamás. Nekem nincs kifogásom a válás ellen. Kérlek, most ne szólalj meg. Mindenbe
bele egyezzek. Egy feltétellel. Gyereket akarok – néztem rá elszántan.
Mit mondjak. Tamás arca minden színben játszott. Láttam rajta, hogy mindennek lát ebben a pillanatban, csak normálisnak nem.
– Édesem. Neked nem lehet gyereked. Nem lehet! Érted! Nem lehet
– Nem fejeztem be. Nem tőled kell a gyerek. Tudom, hogy ez elérhetetlen álom, ami nem
teljesíthető. Segíts abba, hogy örökbe fogadhassak egy gyereket. Ne hidd, hogy nekem elment az eszem. Ennyit kérek. Ezért mindent megkapsz, amire vágysz. Még a váláshoz a beleegyezésemet is. Tamás! Vagy a gyerek. Vagy nincs válás – felálltam.
Kivettem a pénztárcámból egy ezrest és az asztalra tettem. Megfordultam és elhagytam a presszót.
Hazaérve elvégeztem a számításokat a céggel kapcsolatba. Mindent figyelembe vettem. Hány embert kell felvennem, ha én, mint munkaerő kiesek. Ami tény volt eddig, én itt kettő-három ember munkáját végeztem el. Ha lesz gyerekem, vele akarom az időmet tölteni.
A cég megy már magától is, hisz megfizettem az árát.
A cég ára a házasságom volt.
Mindent számba vettem. Éva testvére a megyei gyermekvédelmis. Nem lesz nagy ügy egy gyereket megkapni tőle. Másnap, mikor oda értem az otthon kerítéséhez, már egész más szemmel néztem a kicsikre. Minden gyereken sokáig legeltettem a szemem. Elképzeltem, hogy melyikkel is tudnék kézen fogva itt sétafikálni. Igazából nem engem néztek a gyerekek. Most nem is olyan sokan voltak itt a kerítés mellett.
Már majdnem tovább indultam, amikor megláttam.
Először a kis kócos fejet pillantottam meg. Még csak nem is engem nézett. Fogta a kicsi kezével a kerítést. A másik kezével egy érdekes mozdulatokat tett. Mozgatta a kis ujjait. Délután mikor jöttem haza, még mindig, vagy már ott állt, mint reggel. Rám mosolygott. Akkor láttam, hogy kancsalít. Azért érezhettem azt, hogy nem rám néz.
Másnap az első utam ide vezetett. Bementem az irodába. Érdeklődtem a gyerekek felől. A vezető készségesen válaszolt. Meg tudakoltam az örökbefogadás útját-módját. Mindent feljegyeztem a noteszomba, amit hallottam. Aztán rákérdeztem a kis kócosra is.
– Árva volt, örökbe adható. Igaz kancsalít, de műtéttel alakítható a szeme. Ha még többet
akar erről a gyerekről megtudni, akkor a megyénél kell érdeklődnöm – tájékoztatott a főnökasszony.
Evvel az ismerettel, már tudtam mit kezdeni. El is köszöntem. Három nap múlva Tamás hívott. Beleegyezett a kérésembe. De kikötötte, hogy ő nem akar a későbbiekben semmi kapcsolatot a gyerekkel.
Innentől, mint módos, és családra vágyó házaspárt kezelve szinte, rekord idő alatt megkaptam a gyereket. Élve a családjogi törvény adta lehetőséggel, a gyerek vezetékneve az én lánykori nevem lett. Tamás a kérdésre mosolyogva mondta, hogy mi egy modern család vagyunk, ezért használom én is a lánykori nevem. Kicsit furcsállották ugyan de tovább ez se volt téma.
Hat hét múlva, hivatalosan is anyja lettem a két éves nyolc hónapos, kis kócos, kancal, Havas Gyula Istvánnak.
Tudom, hogy csak azért, mert nem lehet gyerekünk, még lehetett volna közös az életünk.
Mit adtam én az alatt a tíz év alatt, még együtt éltünk?
Házat, de nem otthont.
Feleséget, de nem társat.
Szexet, de nem ölelést.
Házasságot, de nem családot.
Én döntöttem úgy, hogy ha már anya nem lehetek, akkor legyek Valaki. Így elkezdtem építeni a karrierem. Annyira, hogy nem vettem észre, hogy van párom, aki törődést vár tőlem, szeretetet vár tőlem.
Nem vendéglői vacsorákat, nem százezer forintos öltönyöket, nem méreg drága órákat. Mindent megadtam neki, ami pénzért megvehető volt. Felesége voltam, de nem a társa.
Közben szépen eltelt az idő. Én betöltöttem a harmincnégy évet, Tamás a negyvenet.
Akkor közölte, hogy elmegy.
– Mindent itt hagyok neked, de nekem menni kell – nézet esdeklően.
Ajtót mutattam neki. Talán harcolnom kellett volna érte. Talán éreztetnem kellett volna, hogy fontos nekem. De nem tettem, csak ajtót mutattam.
Másnap gyalog mentem a munkahelyemre. Nem volt messze, de eddig minden reggel kihoztam a kocsim a garázsból és avval mentem. Korán indultam. Tudtam, most levegőre van szükségem. Az óvoda mellett vitt el az utam. A kicsik ott csüngtek a kerítésen és lesték az arra járókat. Kinyújtották a kicsi kezűket.
– Anyuka, itt vagyok. Haza viszel – kérdezték kórusba.
Sétára fogtam lépteim, annyira aranyosak voltak. Rögtön átsiklott az agyamon, hogy mit keresnek ezek a gyerekek ilyen korán az óvodába. Ezen gondolkodtam, mire beértem az irodámba. Évike még nem érkezett meg, így én álltam oda és tettem fel a kávét.
– Meglepem a lányt – gondoltam.
Hát meg is lepődött az biztos, mikor belépve látta és érezte, hogy kivettem a munkáját a kezéből. Én meg öntöttem is ki a kávékat és közben beszéltem neki a gyerekekről, akik ott csüngtek az óvoda kerítésén.
Éva rám nézett.
– Azok nem óvodások. Árva gyerekek. Nem tudtad – kérdezte.
Ezen a délelőttön sokat beszéltem a titkárnőmmel erről és sok mindenről. De valami okból nem említettem, hogy Tamás elhagyott.
Délután a gyermekotthon fele vitt a léptem. Leültem az egyik közeli padra, amelyről oda láttam a gyerekekre. Most is ott csüngtek a kerítésen. A gondozók nem győzték leparancsolni a kicsiket és oda terelni a játszótérhez. De hiába volt minden. Szépen vissza szálingóztak. Ott ültem és gyönyörködtem a gyerekekbe. De egyszer csak beterelték őket az épületbe. Így én is haza mentem. Egész éjjel forgolódtam. Reggelre döntöttem.
Anya akarok lenni.
Fogtam a telefont és feltárcsáztam Tamást. Elmondtam, hogy szeretnék beszélni vele.
– Ha nem akarsz haza jönni, akár semleges helyen is találkozhatunk – ajánlottam.
– Akkor az Édenbe – kérdezte.
– Igen ott jó lesz. Hét óra.
– Rendben hétkor ott leszek – és letette a telefont.
Nagyon hideg volt ez a beszélgetés. Még sosem éreztem ennyire hidegnek egy férfi hangját. Tamásét meg pláne nem. De most nem is akarok lelkizni. Tudom, hogy ezt elrontottam. De talán valamit még tudok kezdeni az életemmel.
Amit ilyen fiatalon el lehet érni anyagilag azt elértem. Ha Tamás nem száll ki a kapcsolatunkból, akkor akár együtt is meg öregedhettünk volna. Persze ez így nem igaz. Nem együtt, nem ez a helyes és igaz szó. Esetleg egymás mellett. De mi még csak nem is támogattuk egymást. Mi csak voltunk. Nem is emlékszem, hogy az utóbbi négy-öt év alatt beszélgettünk-e egymással. Mindig én mondtam a magamét. Tamás meg hallgatta. És mosolygott.
Ez az utolsó alkalom, hogy mindent helyre hozzak az életembe, hogy újra elmondhassam, hogy én az a csupa szív lány vagyok aki, sírva fakadt mikor tizenhat évesen megkapta élete első heverőjét, amit nem kellett megosztania valamelyik húgával.
Másnap az Édenbe mindketten szinte egyszerre érkeztünk. Én kosztümöt vettem fel, és a hajam kontyba fésültettem, Tamás is a megszokott vissza fogott elegáns, szövetnadrág – bőrmellény együttesbe jött. Megpusziltuk egymást és leültünk. Én rögtön a tárgyra tértem.
– Akkor vége – kérdeztem.
Láttam Tamáson, hogy nem erre számított. Talán várta, hogy kicsit harcoljak érte, még akkor is, ha végleges volt az elhatározása. A folytatáson még jobban meglepődött.
– Tamás. Nekem nincs kifogásom a válás ellen. Kérlek, most ne szólalj meg. Mindenbe
bele egyezzek. Egy feltétellel. Gyereket akarok – néztem rá elszántan.
Mit mondjak. Tamás arca minden színben játszott. Láttam rajta, hogy mindennek lát ebben a pillanatban, csak normálisnak nem.
– Édesem. Neked nem lehet gyereked. Nem lehet! Érted! Nem lehet
– Nem fejeztem be. Nem tőled kell a gyerek. Tudom, hogy ez elérhetetlen álom, ami nem
teljesíthető. Segíts abba, hogy örökbe fogadhassak egy gyereket. Ne hidd, hogy nekem elment az eszem. Ennyit kérek. Ezért mindent megkapsz, amire vágysz. Még a váláshoz a beleegyezésemet is. Tamás! Vagy a gyerek. Vagy nincs válás – felálltam.
Kivettem a pénztárcámból egy ezrest és az asztalra tettem. Megfordultam és elhagytam a presszót.
Hazaérve elvégeztem a számításokat a céggel kapcsolatba. Mindent figyelembe vettem. Hány embert kell felvennem, ha én, mint munkaerő kiesek. Ami tény volt eddig, én itt kettő-három ember munkáját végeztem el. Ha lesz gyerekem, vele akarom az időmet tölteni.
A cég megy már magától is, hisz megfizettem az árát.
A cég ára a házasságom volt.
Mindent számba vettem. Éva testvére a megyei gyermekvédelmis. Nem lesz nagy ügy egy gyereket megkapni tőle. Másnap, mikor oda értem az otthon kerítéséhez, már egész más szemmel néztem a kicsikre. Minden gyereken sokáig legeltettem a szemem. Elképzeltem, hogy melyikkel is tudnék kézen fogva itt sétafikálni. Igazából nem engem néztek a gyerekek. Most nem is olyan sokan voltak itt a kerítés mellett.
Már majdnem tovább indultam, amikor megláttam.
Először a kis kócos fejet pillantottam meg. Még csak nem is engem nézett. Fogta a kicsi kezével a kerítést. A másik kezével egy érdekes mozdulatokat tett. Mozgatta a kis ujjait. Délután mikor jöttem haza, még mindig, vagy már ott állt, mint reggel. Rám mosolygott. Akkor láttam, hogy kancsalít. Azért érezhettem azt, hogy nem rám néz.
Másnap az első utam ide vezetett. Bementem az irodába. Érdeklődtem a gyerekek felől. A vezető készségesen válaszolt. Meg tudakoltam az örökbefogadás útját-módját. Mindent feljegyeztem a noteszomba, amit hallottam. Aztán rákérdeztem a kis kócosra is.
– Árva volt, örökbe adható. Igaz kancsalít, de műtéttel alakítható a szeme. Ha még többet
akar erről a gyerekről megtudni, akkor a megyénél kell érdeklődnöm – tájékoztatott a főnökasszony.
Evvel az ismerettel, már tudtam mit kezdeni. El is köszöntem. Három nap múlva Tamás hívott. Beleegyezett a kérésembe. De kikötötte, hogy ő nem akar a későbbiekben semmi kapcsolatot a gyerekkel.
Innentől, mint módos, és családra vágyó házaspárt kezelve szinte, rekord idő alatt megkaptam a gyereket. Élve a családjogi törvény adta lehetőséggel, a gyerek vezetékneve az én lánykori nevem lett. Tamás a kérdésre mosolyogva mondta, hogy mi egy modern család vagyunk, ezért használom én is a lánykori nevem. Kicsit furcsállották ugyan de tovább ez se volt téma.
Hat hét múlva, hivatalosan is anyja lettem a két éves nyolc hónapos, kis kócos, kancal, Havas Gyula Istvánnak.
folytatás…..köv…
Írta: Jártó Róza
Kedves Gyula!
Meghatódtam!
Szeretettel ölellek: Róza
Kedves Viola!
Örülök, hogy tetszik az írásom. Hiszem, hogy nem szokványos, hisz a család sem az, akiről szól. Hiszem azt is, hogy azok az igazi nemes emberek, akik ha "kerülő" utakon is, de eljutnak arra a szintre, hogy tudják, hogy mi az érték az ember életében.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
Most olvastam el az első részt, nagyon tetszik. Nem baj, hogy visszafelé olvasom, de már kíváncsi vagyok a közepére is. Miután tudom a végét, drukkolok a házaspárnak, hogy egymásra találjanak.
Szeretettel: Viola
Kedves Judit!
Annyira valóságos a történet, hogy személyes ismerősöm az anyuka. Ma már a kisunokát sétáltatja itt az utcánkban. Az apukáról pedig láttam a fényképet. Örülök, hogy olvastad a történet eddigi részét.
Kedves Irénke!
Szinte mindnyájan ismerjük azt a mondást, hogy egy nő két dologért tesz meg mindent: hogy lehessen gyereke és hogy ne. Igazad van abban, hogy nagyon nehéz egyedül maradva gyereket nevelni. Emlékszem amikor a fiamnak elérkezett az az ideje, hogy borotvát kellett vennie, én meg nem tudtam segíteni. A gyerek oldotta meg a dolgot úgy, hogy a DM biztonsági őrét kérte meg, hogy segítsen neki. És ez csak egy dolog volt, és a könnyebbik rész. Örülök, hogy olvasod a történetet.
Szeretettel: Jártó Róza
kedves Róza! Gratulálok! Tamás nélkül, egyedül fogadja örökbe a Gyermeket. b]Házasságban élve is, sokan neveltük egyedül a gyermekünket!
Magunkra maradva pedig, borzasztóan nehéz, még akkor is, ha a gyermek a sajátunk.
Őszinte elismerésem.:)
Kedves Róza!
Nehéz egyes szám első személyben megírni egy történetet, mert akkor tényleg a főhős bőrébe kell bújni, az ő szemével kell látni mindent, az ő fejével gondolkodni, érezni.
Neked ez nagyon jól sikerült eddig, az alaphelyzetet is jól felvázoltad, az is üdítő, hogy most nem arról szól a történet, hogy egy nő megtalálja a párját.
Érdeklődve várom, hogy a névtelen főhősnőd kit, vagy mit talál meg ebben a történetben. 🙂
Judit
Kedves Zsuzsa!
Örülök, hogy olvasod a történetet. Hidd el, el se tudjuk képzelni, hogy min megy át az a nő aki csak így válhat anyává.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
Nagyon tetszik a megírt történet! Teljesen igaz, hogy egy nő nem attól lesz anya, hogy gyermeket szül. A gyermeket fel is kell tudni nevelni szeretetben.
Szívesen olvasom a folytatást is!
Szeretettel: Zsuzsa
🙂
Mami!!! utólagos engedelmeddel…megosztottam..Lexirózsa
Kedves Mami!! egy kis darabot varázsoltál a fiatalkoromból elém.Ilyen gyerekekkel dolgoztam.Köszönöm.Neked gratulálok szeretettel..Lexirózsa
Kedves Tibor!
Kedves Titanil!
Kedves Edwin!
Mit is mondjak. A vágyak , az álmok és a valóság között, ég,-és föd a különbség. Szerintem ezt minden szülő tudja. A hősnőm, most tanulja!
Szeretettel: Jártó Róza
Kedve Edwin!
Rögtön, elsőre neked válaszolok. Köszönöm az észrevételt. Azt is megköszönném, ha megmondanád, hogy hol, mi, mert én egyszerűen nem érzem. Edwin! Előre is köszönöm!!!!
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
A nő már itt az első részben megkapta, amire vágyott. Elképzelni nem tudom, miről szólhat a többi rész, de majd kiderül. Lényegre törően írsz. Láttam pár helyesírási hibát, az nagyon zavart, hogy a kérdő mondatok végére nem tettél kérdőjelet.
Üdv: Edwin.
Kedves Róza!
Örülök, hogy megkaptad az engedélyt a történet megírására, mert nagyon tanulságos. Kíváncsian várom a folytatást.
Sok szeretettel: Titanil
Érdekes írás Róza, várom, mi sül majd ki belőle.
Szeretettel. Tibor 😛
Kedves Etel! Bármily hihetetlen, de igaz a történet nagy része. Az anyuka mesélte el nekem. Engedélyt kértem tőle, hogy megírhassam. Megkaptam! Megírtam. Innen, is látszik majd, hogy egy nő, nem attól lesz anya, hogy szül.
Szeretettel: Jártó Róza
Tetszik írásod várom a folytatását a történetnek.
szeretettel, Etel