Ezentúl nélkülem

Ede robbanása olyan váratlanul történt, mint egy verőfényes nyári napon az eső, amikor egyetlen aprócska felhő sem jelzi a zápor kezdetét, mégis hirtelen vízáradat zúdul az emberek nyakába. Nincs átmenet, ami mindig megkönnyíti az egyik állapot megszűnése után a másikhoz való alkalmazkodást, azzal, hogy előre vetíti annak viszonyait még kötetlen formában, mint egy felkínálva a választás lehetőségét. Azon a délutáni napon a kertváros legutolsó házában, ami közel helyezkedett el a parkhoz, szinte hozzátartozott majdnem egészen a kert végéig ért kavicsos ösvénye. A hangos üvöltésre az ott játszó gyerekek felfigyeltek, mintha Ede bácsi házából jött volna, ami természetesen lehetetlen. Onnan általában halk zene szokott kiszűrődni egyszerű dallam, ami illett a negyvenes éveiben járó magas nagydarab férfihoz, akit lassú járásával gyakran láttak a tó körül horgászáshoz készülődni. Sosem fogott halat, ha igen azt is visszadobta, még beszélt is hozzájuk mielőtt az útjukra bocsájtotta volna őket. Kezét homlokához emelte a fény miatt, ami érzékeny szemét bántotta. Szemüveget azonban a világért sem hordana, ösztönösen védelmezve szakállas arcának jóindulatú kifejezését. Inkább vaskos ujjaival árnyékolta tekintetét, mert szerette figyelni a kiszabadult hal útját, amíg végképp el nem tűnik a sötétzöld víz alatt. Olyankor mindig köré sereglettek, mert részt vett játékukban, aminek célja leginkább a mackós testére való csimpaszkodás volt. Előfordult, hogy öten is lógtak rajta akár a piócák lerázhatatlanul. Olyankor arca pirosra változott és izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, azonban a világért sem zavarta volna el őket. A terhelhető nyugodt természetétől idegennek érzett minden hirtelen mozdulatot és szót. Keveset beszélt, de azt szépen mondta jelentőséggel bírt minden, amit kissé duzzadt szájával megformált mélyen zengő orgánumával. Ugyanúgy tudott hallgatni, nem komor ridegséggel hanem bizalomgerjesztően. Olyankor egy bölcs szelíd Buddhává vált hasonlatossá. Talán ha egy kicsit többet engedik ebben az állapotban elmerülni, hogy kipihenhesse magát a rázúduló szimpátia áradat elkerülhetetlen életenergiáit elszívó hatása alól, ami ellen másképpen védekezni nem tudott. Annál is inkább, mert nem is vette tudomásul. Személyiségével harmonizált a segítőkészség. A mértéke azonban túlburjánzott, és ellene fordult. Saját karakterétől elidegenítette, ami olyan szervesen kötődött hozzá, hogy együtt zuhantak a mélybe, ami egy egészen mélyről jött üvöltéssel kezdődött. A vulkánszerű kitörés örökre elriaszthatta volna az embereket, ha nem őróla lett volna szó. Edét azonban mindezek ellenére szeretettel vették körül, amikor apró házában rosszul lett. Aggódva kísérték a mentőt autójukkal, ami egy utcával odébb egy öreg fasorral szegélyezett utcán befordult méltóságteljes lassúsággal kék lámpája hangtalanul villant egyet, nehogy az éles sziréna megzavarja a szeretett ember nyugalmát. Megállt egy ódon épület előtt, amit már sűrűn befutott a borostyán. A keskeny kapuján éppen, hogy befért és már siettek is a hordággyal az épület felé. A hetek lassú egyhangúsággal teltek, az egyetlen fő témával, ami minden egyebet megelőzött. Mit érdekelte őket az idegen országok háborúja, a tüntetések, a politikusok dilettáns tevékenysége. Gőzölgő teájuk fölé hajolva mindig Edéről beszélgettek, a hallgatag segítőről, akire jó volt ránézni. A puszta látványától a megrendült bizalom az emberiségben megerősödött. Nem megfoghatatlan fogalomnak érzékelték, hanem kézzel fogható valóságnak az emberi jóságot a férfi személyében. Azt, hogy ő is képes volt összeomlani súlyosabban érintette őket, mint egy távoli földrengés, mert egy stabilnak hitt alap csúszott ki a lábuk alól. A hit az erőben, a szilárdságban, a megváltozhatatlanságban. Abban reménykedtek mindez átmenet, múló pillanat, ami után minden ugyan úgy folytatódik, ahogy abba maradt. A kis ház ajtaja nyitva áll előttük mehetnek hozzá bármikor bármivel, hiszen nincsen felesége sem gyermeki. Ráér velük foglalkozni újra, abban is egyetértettek, hogy valójában ezt szívesen is teszi. Rendben van, most kimerült, nem olyan nagy ügy, majd jobban vigyáznak rá, csak jöjjön ki végre a kórházból. Valóban, hamarosan javulni kezdett. Az arcának kifejezése az ismert szelídséget mutatta. Talán egy kicsit csendesebben figyelte őket, ahogy az ágya körül tevékenykednek. Elhalmozták virággal, süteménnyel, gyümölccsel, aminek mennyisége már kaotikussá kezdet válni, mint ahogy az emberáradat is, amit az ápolók alig tudtak visszaszorítani. A harcot fel is adták, inkább elfordultak és nem vettek róla tudomást, hiszen a beteg úgysem panaszkodik. A nagydarab szimpatikus férfi nyugodtan, azért kissé idegenül figyelte a forgatagot. Magában már régen eldöntötte lakásának ajtaját ezután csukva tartja, bármennyire sajnálja őket. A választás elkerülhetetlen, én vagy ők, mivel nem vagyok szent csak egy esendő ember, így magam mellett döntöttem. Minderről hallgatott, de azért a tekintetéből kiolvashatták volna, ha egy kicsit ráfigyelnek.

Írta: Mérő Andrea