Anyaszív 3/2. rész

Ahogy felértünk az első emeletre kitártam a kicsi előtt a lakás ajtaját. Egy pillanatra megtorpant. Rám nézet. Annyi bizalom volt a szemében, hogy kis híján elsírtam magam. Egy hatalmas tedymackót vásároltam, amit a bejárati ajtóval szemben állítottam fel, mint egy fogadó bizottságot. Csak álltunk ott. A kicsi hol rám nézett, hol a macira.
A pszichológus külön felhívta a figyelmem, hogy az új otthonba az első lépés a gyerek életében nagyon fontos, hogy miként történik meg.
Ne feledjem, hogy ő még életében nem volt olyan helyen ahol nem sokadmagával lett volna. Még sosem aludt egyedül egy szobában, és még sosem aludt valakivel. Mindig volt ágya, és mindig volt hálótársa.
Erre főleg az első időben nagyon figyelni kell, hogy sose legyen egyedül.
Ezért is figyeltem arra, hogy semmit se erőltessek.
A két éves és nyolc hónapos Havas Gyula István, megilletődve lépte át a lakásom küszöbét. Ami innentől az ő otthona is.
Ott abban a pillanatban annyira hittem ezt, hogy egy pillanatra elfelejtettem óvatosnak lenni, és előre mentem a szobámba lepakolni a holminkat.
Igaz nem először jár itt a kicsi. Hisz az össze szoktatás alatt is volt itt. Először négy napot, másodjára két hetet. Ezen idő alatt minden percet Gyuszikával töltöttem.
Most, a harmadik már nem látogatás, már a végleges. De ezt hogy mondjam meg ennek a kisgyereknek. És ha mondanám, vajon elhinné?
Az első két alkalommal is annyira felszabadult volt. Mindkét alkalommal mikor az engedélyezett idő elteltével visszavittem a kisfiam a gyermekotthonba, ott volt a szemébe, hogy mért? Mért viszem vissza? Nem akarom őt?
Nem értette meg a kis szentem, hogy ez az előírás, ez a szabály, ez a törvény. Nekem is majd megszakadt a szívem, annyira nem akartam elválni tőle.
Eddig csak akkor láttam a szemében a félelmet.
Most a megérkezés pillanatában is ott van a kérdés.
– Vajon meddig maradhatok, meddig lehetek a kisfiad – kérdezett a szeme.
De hiába is mondtam volna bármit, nem tudtam egy ilyen kisgyerek nyelvén elmondani. Így mindketten szenvedtünk. Én aggódtam érte, ő várta, mikor csomagolok.
Természetesen éjjel most is a szobájában aludtam. Másnap reggeli, aztán indultunk vásárolni. Új volt a gyerek, tehát újruhát kellett venni.
Az, hogy mi kell egy ekkora gyereknek, onnan tudtam meg, hogy felkerestem ismerőseimet, akiknek ilyenforma korú gyereke volt és összeírtam, hogy milyen ruhái vannak a gyerekeiknek.
Azt is összeírtam, hogy melyik étkezésre mit kap a gyerek enni.
Azt is, hogy hogyan szórakoztatják a gyerekeket.
Bőven volt mit tanulnom.
Elindultunk vásárolni. Jó előre összeírtam, hogy a város melyik részén találhatók azok az üzletek, amelyekben gyermekholmik kaphatók.
Az indulásnál megint elkövettem egy nagy hibát. Nem mondtam, hogy merre megyünk és hogy miért. Gyuszika azt gondolhatta, hogy a Gyermekotthonba akarom vissza vinni. Eltelt jó pár perc mire rájöttem, hogy mitől is rémült meg. A garázs-ajtótól látni lehetett a Gyermekotthont. Az torpantotta meg a gyerek lendületét.
Akkor felvettem az ölembe és elmondtam neki, hogy most a garázsba megyünk és kihozzuk az autót, mert avval megyünk vásárolni.
Éreztem a kicsi szívének a lüktetését, éreztem, hogy most muszáj, hogy így tartsam egy darabig. Ahogy a pszichológusnő tanácsát megfogadva amilyen sűrűn csak lehetett mindig megöleltem, megsimogattam, beszéltem Gyuszikához. Csiklandoztam és Gyuszkó-muszkónak hívtam, közben jókat nevettünk. Néha már láttam a szemén a felszabadultságot. Tudtam, hogy még nagyon sok idő fog eltelni, hogy elnyerjem a teljes bizalmát a kicsinek. Igazából nem csak nekem kell Gyuluskát megszoknom, hanem neki is engem.
Főleg azt, hogy az ő kis életében én vagyok eztán a biztos pont.
Eddig minden napszakban, szinte minden percben más-más arc volt a közelében. De olyan sosem volt, hogy egy felnőtt egyedül vele foglalkozott volna. Még akkor sem, ha beteg volt. Még sosem láttam ilyen korú gyermekben ilyen készségeset. Minden pillanatban ugrásra kész volt. Annyira akart megfelelni, annyira akarta, hogy tetsszen nekem, tetsszen amit csinál, hogy félszemmel mindig azt leste, hogy nem hibázik-e.
Az állandó odafigyelés, a feszültség még egy felnőttet is kimerít nem, hogy egy ekkora gyereket.
Természetesen nem meztelenül adta ki a gyermekotthon a kisfiamat. Annak rendje és módja szerint kapott egy rend ruhát, amiben haza hozhattam és ruhavásárlási utalványt. Persze ha kérem, akkor az utalvány helyett is ruhát kapunk. Ezeken felül a kicsi rendelkezett bankbetéttel. A családi pótlék nem levés összegét itt őrizték meg a gyereknek. Ez arra szolgált, hogy ha nagykorú lesz, akkor nem semmi nélkül szűnjön meg az állami gondoskodás, legyen egy kis tőke a gyermek kezében, amivel az önálló, felnőtt életét megkezdheti.
A mi esetünkben, az én rendelkezésemre bocsátották a bankbetét felügyeleti jogát. El is határoztam, hogy minden hónapban én is beteszem a családi pótlékot és ki is egészítem, hogy kerek összeg kerüljön elszámolásra. Tehát az anyagiak rendbe voltak.
Mégis azt éreztem, hogy olyan felelősséget vettem a gyerekkel a nyakamba, amivel nem tudok megbirkózni, annak ellenére, hogy nagyon igyekeztem,
Mi ketten elindultunk felöltözködni, azt remélve, hogy a közös vásárlás közelebb hozz egymáshoz bennünket.
Elsőre a Mini – Manó nevű gyermekruhaboltba mentünk. Elővettem az előre megírt listámat és kezdtem is a pizsamával. Az én igencsak kezdetleges anyaságom legszebb dolgának tartottam az aranyos, kicsi ruhák vásárlását. Az elém rakott gyönyörű és nagyon szép darabokból kiválasztottam egy nagyon szép békás mintával díszített darabot. Ki is bontottam a csomagból. Egész bele felejtkeztem a nézegetésbe. Gyuszika, meg amint meglátta a pizsamát elkezdett hátrálni és a kis fejét jobbra-balra mozgatva suttogta rémült arccal:
– Nem, nem. Nem szép. Bekapja Gyuszikát – mondta selypítve.
Annál is inkább meglepődtem ezen, mert mint mondották az otthonban, hogy Gyuszika az egyik legtisztábban beszélő kisgyermek. Szerencsémre nem erőltettem semmit, inkább kértem más mintájú pizsamákat és a kicsit a pultra ültettem minden darabot megmutatva, együtt választottunk ki minden ruhadarabot. Szinte mindent kaptunk itt ebben az üzletben. Az eladók velünk foglalkoztak, mivel mindent vettünk. Abba is segítettek, hogy a csomagokat kicipeljük a kocsihoz. Az én kis édesem, meg annyira örült, hogy én örülök. Minden darabnál kérdezte a pici szájával:
– Ez tetszik anya. Ez tetszik – adta át csillogó szemmel a ruhákat nekem.
– Ezt is anyuka. Ezt is anyuka – rakosgatta elém a sok szép holmit.
Én meg minden darabnál megpusziltam a kicsi kezét, A vége felé, már ahogy pakolta a holmikat elém, már nyújtotta is a kis kacsóját’ a pusziért. Szinte zenget az üzlet a kacagásától.
Minden féle-fajta aranyos gyerekruhával tértünk haza. De egyetlen darabot, se választott a gyerek olyat, amelyen béka volt a minta, vagy a disz. Úgy látszik, erre figyelnem kell. De legalább megint megtudtam valamit az én kisbabámról.
Ahogy haza értünk ettünk. Gyuszika bement a szobájába, még én elkezdtem kipakolni a táskákból a ruhákat. Teljesen elmerültem a ruhákba való gyönyörködésbe. Annyira, hogy fel sem tűnt a csend. Mire észbe kaptam, már sötét volt. Bementem a kicsimhez. Ott aludt az ágyában, magához ölelve a kedvencnek kiválasztott plüsselefántot. Annyira édes volt, ahogy ott aludt. Nyúltam is a kapcsolóhoz, hogy leoltom a villanyt, amikor valami nagyon furcsa érzésem támadt. Odaléptem hozzá. Sütött a kis feje amint hozzáértem. Akkor jutott eszembe, hogy mindent vettem, csak lázmérőt nem és persze lázcsillapítót se szereztem be. Nagyon megijedtem. Szaladtam a szomszédhoz lázmérőért. Harminckilenckettő volt a gyerek láza.
De mit tegyek? Kit hívjak? Mi ilyenkor a teendő?
Kétségbe esésemben Tamás számát hívtam. Annyira hadartam, annyi kétségbe esés volt a hangomban, hogy azonnal elindult hozzám. Első dolga volt, hogy ő is megmérte a gyerek lázát. Akkor már harminckilencnyolc volt. Úgy ahogy volt a gyerek begöngyölte egy plédbe és már ment is, hogy visszük a kórházba.
– Hozd a táskád – szólt még rám rekedt hangon.
Most sem tudom, hogy értünk a kórházba, de egyszer csak ott voltunk. Tamás még a kocsiból felhívta az elérhető információt, akit szóhoz sem engedett jutni, úgy parancsolt rá, hogy mire oda érünk, legyen megfelelő orvos a gyerekosztályon. Mire felszaladtunk a lépcsőn az első emeletre már egész orvosi kar várt bennünket. Egy nővérke lekapkodta a gyerek ruháit, egy másik máris tette a lázmérőt a kis popsijába. Az egyik doktornő meg kérdezgetett minket:
– Voltak már itt, mi a neve a gyereknek, milyen fertőző betegségen eset át eddig a kicsi.
Én egyszerűen semmit se tudtam mondani annyira meg voltam ijedve, így Tamás mondta, amit egyáltalán tudott.
– Nézze mi most hoztuk haza a gyereket az intézetből, ahol eddig állami gondozott volt,
így, mi se tudjuk milyen betegsége volt eddig a gyerekünknek – mondta.
A főorvos, aki épp a gyerek pulzusát nézte, felénk fordult.
– Mars ki a rendelőmből – mordult ránk.
Én csak néztem rá, nem értve mit is akar, de ő szikrázó szemekkel mutatott az ajtóra.
Tamás oda lépet hozzám átölelt, mert látszott rajtam, hogy mindjárt összeesek.
– Kérem mi az örökbefogadó szülők vagyunk. Még mi se kaptunk meg minden papírt a
Gyermekotthontól. Gyuszika a nejem lánykori nevét kapta. Még nekünk is új a helyzet – szólt.
– Melyikük marad itt a kicsivel. Mert itt marad az anya – szólt békülékeny hangon a
főorvos.
Így maradtam én bent a kórházba. Tamás meg elment a lakásra és hozott be mindent, ami nekem kellett. Pár órával később az injekcióval és infúzióval bejuttatott gyógyszer megtette a hatását és Gyuszikának a láza harmincnyolc alá süllyedt.

folyt. köv.

Írta: Jártó Róza