Anyaszív 3/3

Sok minden történt velem és Gyuszikával azon az egy héten, amíg bent voltunk a kórházban. A gyerek szinte pár óra infúziós kezelés után jobban lett. Illetve lejjebb ment a láza. Mégis szükségesnek látta a főorvos a teljes kivizsgálást, hisz se én és Tamás, se ők semmit se tudtunk a kicsiről. Minden vizsgálatra mentem a gyerekkel. Semmiről sem akartam lemaradni. Volt ebben mellkasröntgen, fül-orr vizsgálat, hasi ultrahang és még EKG, valamint EEG is. A szemészetre is elküldtek minket, ahol a szemferdülése miatt műtétet javasoltak. Én ennél jobbat tudtam. Most éreztem milyen jó, hogy van egy kis megtakarításom, így nem volt gond, lézeres műtétet kérni.
Mikor haza mentünk a kórházból, még pár napig otthon maradtam Gyuszikával. Most az volt a fontos, hogy mi összeszokjunk. Ez talán sikerült is. Már én is a saját ágyamban aludtam. Igaz, még minden este egy-két órát töltöttem a gyerek szobájában, ahol játszottunk, építőkockáztunk, legóztunk, és rengeteg mesét olvastam. Nekem is új dolog volt minden játék, minden mesekönyv. Mégis a legkedvesebb elfoglaltsága a gyereknek a rajzolás volt, illetve a kifestőkönyvek beszínezése. Beszereztem, egy csomó rajzfüzetet, üres füzetet, abba rajzoltuk a virágokat, házakat, és Gyuszika kedvencét, a lovakat is. Én, az eladó tanácsára még csak hatdarabos színes ceruzát vettem. Ahogy adtam a kicsi kezébe mindig mondogattam, hogy ez piros, ez zöld, ez, sárga, kék, ez fekete, ez fehér. Így szépen meg is tanulta pár nap alatt az alapszíneket.
Bármilyen jól is éreztük egymással magunkat, eljött az ideje a születésnapnak. Gyuszika hároméves lett. Ez azt is jelentette, hogy mehet óvodába. Igazából nem akartam felhajtást, de jó pár barát, ismerős jelentkezett be, hogy köszönteni akarják a gyereket. Ezt nem háríthattam el, igaz nem is akartam. Egy kis zsúrt rendeztem tortával, apró szendvicsekkel. Sok szép ajándékot kapott a gyerek, a meglepetés mégis az volt, hogy beállított Tamás is egy kis kétkerekű kerékpárral. Mit tagadjam, ez alatt a pár hónap alatt, még az összeszoktatásunk folyt, többször is felugrott pár percre, félórácskára, megnézni a gyereket. Azt se tagadom, hogy nem örültem neki. A gyerek az enyém. Nem igazán volt szándékomba senkivel, még Tamással se osztozkodni a kicsi szeretetén. Most is féltékenyen néztem, ahogy odabújt az ő Tomikájához a kisfiam. Mert így hívta Tamást. Annak meg pláne nem, hogy szinte minden játékot félre dobot Gyuszika és csak a kiskeróval’ játszott onnantól. Egész elképedtem, mikor ott mindenki előtt közölte Tamás, hogy elmegy, de este nyolc után visszajön, mert beszéde van velem.
– Akkorra már úgyis alszik a kislegény – mondta komoly arccal.
Tamást a vendégek is követték, alig pár perc alatt szinte mindenki elment. Én és a gyerek minden kisgyereknek készítettünk egy-egy kis csomagot a maradék süteményekből és szendvicsekből. Mikor mindenki elment, összepakoltunk. Együtt gyűjtöttük össze a papírszalvétákat. A használtakat a szemetesbe, a tisztákat pedig a szalvétás dobozba tettük. Jól el is fáradtunk. Még gyönyörködtünk egy kevés ideig a kapott ajándékokban. Aztán mentünk fürdeni. Pizsama, aztán irány az ágy. A kisbiciklit tette maga mellé a gyerek. Oda állította az ágya mellé, és kinyújtva kiskezét, s már aludt is. Még a mesét se várta meg.
Igazán izgatott voltam a gondolattól, hogy vajon mit is akar tőlem Tamás. Mikor megérkezett, első útja a gyerekhez vezetett. Betakargatta, a kerékpárt is arrébb tette, nehogy a gyerekre ráessen esetleg. Már a nézése se tetszett, ahogy kilépett a gyerek szobájából. Leültünk a nappaliba.
– Gyuszit akarom – mondta minden kertelés nélkül.
– Nem értem, amit mondasz, mi az, hogy akarod a gyereket – csattantam fel elképedve.
– Részt akarok venni a nevelésében, mellette akarok lenni, hóban, szélben, napsütésben.
Az apja akarok lenni a fiamnak – nézett rám elszánt nézéssel.
– Ezt nem mondod komolyan. Nem ebbe egyeztünk meg. A gyerek egyedül és kizárólag
az enyém. Meg hogyan is gondolod, ezt. Én voltam vele az utóbbi pár hónap alatt. Én etettem, öltöztettem, fésültem a haját. Én tanítottam a versekre. A meséket én mondtam el minden este. Az, hogy párszor találkoztatok, még nem azt jelenti, hogy szívesen láttalak itt – mondtam mérgesen.
– Eszti! Én is elszánt vagyok. Szeretem a gyereket. Nem elvenni akarom tőled, de nekem
is vannak jogaim. Nagyon is. Kell Gyuszi és el is érem, amit akarok. Ha kell bírósághoz fordulok. De ezt kihagynám, ha lehet. Nagyon kérlek, hagyd, hogy szeressem. A gyereknek csak jó, ha minél többen szeretjük. Gondold meg. Holnap kereslek – evvel csendben elhagyta a lakásom.
Valami hihetetlen űrt éreztem. Valamiért nem azt éreztem, hogy a kicsit veszteném el. Inkább azt, hogy Tamást. Mintha a részem lenne, mint a gyerek. Valami olyan érzésem lett, mintha, egy almából egy részt kivágnának. Azaz alma így, már nem alma. Még nem tudtam mit érzek, de avval már tisztában voltam, hogy ha Tamás eltűnne az életünkből, az nagy veszteség lenne, és nagy fájdalommal járna, mindhármunk részére. Valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal vetettem meg az ágyam. Bementem Gyuszikához, aki rendületlenül, még álmában is a kerékpárt fogva aludt. Betakargattam. Puszit leheltem arra a finom, édes, okos homlokára, és elmentem aludni.
Másnap egy ismerős ügyvéd jött el hozzám. Meghallgattam, hogy miért jött. Mivel semmi kivetni valót nem találtam abban, amit Tamás akart, és amit én ajánlottam volna fel, elfogadtam az ajánlatot. Megbeszéltük, hogy elkészíti az iratot, és ha kész én is aláírom, mint közös akaratot. Ha ez meglesz, onnantól együtt neveljük Tamással az immáron’ óvodás Havasi Gyula Istvánt.
Igazán nem panaszkodhatom. Tamás, amikor csak tehette vitte a gyereket, úszni, ovis-tornára, ovis-karatéra. Vagy csak egyszerűen bicajozni. Igaz, ami igaz, én ezekre nem biztos, hogy olyan lelkesen vittem volna Gyuszikát, mint Ő. Ha meg túlóráznom kellett, akkor is számíthattam az apai segítségre. Az eltelt pár év alatt, sok nevetés, sok kaland és sok gond is volt az életünkben. Megvívtuk a magunk kis harcát a nevelés hogyanja miatt. A játszótéri hintáról való leeséskor az igazságtalan, de a gyerek szeretete miatti vádaskodáson keresztül a hirtelen fellépő, de annál félelmetesebb gyerekbetegségekig bezárólag minden jutott nekünk is, mint minden szülőnek. Még a gyerekért is vitába szálltunk, szinte vállvetve, mikor az egyik ismerősünk azt mondta, hogy rendben van, hogy úgy hoztunk magunknak gyereket, de miért ilyen csúnyát.
– Még, hogy a mi Gyuszink csúnya – hördültünk fel haragosan.
Nekem és Tamásnak Gyuszika, maga volt a tökély. Kedves volt, okos volt, mozgékony volt és imádnivaló. El se tudtuk már képzelni az életünk nélküle.
Hatodik éves kora körül megváltozott valami. Gyuszi makacs lett. Nem akarta azt a ruhát felvenni, amit kikészítettem neki. Igazából csak egy ruha volt, amit hajlandó volt felvenni. Nem akarta, hogy fogjam a kezét, nem engedte, hogy puszit adjak neki és az én tiszta, rendszerető kisfiam rendetlen lett. Nemcsak széthányva hagyta a holmiját, de szinte azért is csinálta a rendetlenséget. Az óvodában is verekedett, nem fogadott szót az óvó néninek. Szükségesnek láttam, hogy beszéljek erről Tamással.
A nappaliba ültünk össze. A gyerek nagyon furcsán viselkedett. Félre húzódott tőlünk és szinte ellenségesen nézett minket. Tamás és én megpróbáltunk a lelkére beszélni. Gyuszi lehajtott fejjel hallgatta. Egyszer ránk nézett így.
– Nem vagyok a gyereketek. Én egy lelenc vagyok – mondta elszánt hangon.
Mit mondjak. Pár percnek kellett eltelni, hogy meg tudjak szólalni.
– Mi az, hogy lelenc vagy, ha szabadna kérdeznem – néztem rá.
Tudtam, hogy most minden erőmre szükségem lesz, mert nagy meccs következik, amelynek a kimenetele dönti el a további sorsunkat.
– Tibike elmondta, hogy aki nem az anyjának születik, az lelenc. Az intézetbe való. Azt
nem is szeretik, és ha megunják, akkor visszaviszik az intézetbe. Én egy koszos kis lelenc vagyok. Lelenc Gyuszi – nézet megtörve Tamásra.
Rám nem is akart nézni.
– Na, idefigyelj Te nagyokos – szólalt meg Tamás – Mi az, hogy lelencgyuszi? És mi
van akkor a Havasi Gyuszival? Egy gyerek, nem hintaló, ami ha nem tetszik, akkor visszaviszik a boltba. A gyerek a szülei szemefénye – vette át az irányítást.
– Az sosem volt titok, hogy gyermekotthonból hoztunk ki, igaz? Mi apáddal ezt sose
titkoltuk. Azt is elismerem, hogy nem nekem születtél. De ennek is van egy nagy előnye. Pont olyan gyereket választottunk, amilyet akartunk. Mert azt tudod, hogy amikor megszületik valaki gyereke, egyáltalán nem tudható, milyen lesz. Még azt sem, hogy szőke, vagy barna lesz-e. Mikor mi téged megláttunk a sok-sok lelenc gyerek között mindjárt tudtuk, hogy Te kellesz nekünk. Mi ilyen szerencsések voltunk, hogy kiválaszthattunk magunknak. Pont Téged. Nem is akartunk mást. Abban a pillanatban tudtuk, hogy csak Te lehetsz a gyerekünk – hadartam a magyarázatot.
– Pedig még nem is tudtuk, hogy nem szereted a tejberizst, amit én meg imádok. És
mégis Te kellettél. Ez az előnye, ha az ember Gyerekotthonból hoz magának gyereket. Olyat választ, amilyent akar – szállt harcba Tamás is.
Gyuszi csak nézett, hol rám, hol az apjára.
– Csak én kellettem nektek, senki más – kérdezte.
Nem is tudtam erre már válaszolni sem, mert elkezdtem sírni. Tamás meg odafordult hozzám, átölelt.
– Ezek a nők, mindig sírnak. Gyere fiam vigasztaljuk meg anyádat – nyújtotta a kezét a
gyereknek.
Gyuszika boldog arccal ült az ölembe és puszilgatott. Tamás meg elkezdte csiklandozni, aminek az lett a véget, hogy a nevetéstől a földre kerültünk mind a hárman. Ott a padlón öleltük, gyömöszöltük egymást, miközben csak kacagtunk és kacagtunk és kacagtunk…

Írta: Jártó Róza