Örök fiatalság

A fiatalság mánia talán egyidős az emberiséggel. Már az emberiség történetének első epikus művében – a mezopotámiai sumér kultúrából fennmaradt – Gilgames eposzban is szerepel az örök ifjúság füve. A legendák szerint Kleopátra is ezért fürdött szamártejben, Báthory Erzsébet pedig – a rosszakarói szerint – szűzlányok vérében. A középkor alkimistái aranyból próbáltak örök fiatalságot adó elixírt készíteni.
Elgondolkodtató kérdés, hogy mikor is kellene bevennünk – ha létezne – ezt az elixírt.
Amikor gyerek voltam, mindig idősebbnek akartuk feltüntetni magunkat. Így próbáltunk bejutni a korhatáros filmekre a mozikban, irigyelve nagyobb termetű társainkat, akikről el is hitte a jegyszedő, hogy már elmúlt tizennégy éves. Év vesztesnek, vagy visszabuktatott diáknak hazudtuk magunkat, hogy a nagyobb gyerekek bevegyenek maguk közé a játékba, és megosszák velünk a felnőtt világ titkait a csókolózásról, a szexről, a kisbabák születéséről. Aztán később meg azért, hogy megihassunk egy pohár sört, vagy egy vermutot a presszóban a barátainkkal.
Micsoda bosszúság volt, hogyha fiatal felnőttként gyereknek néztek bennünket! Már húsz éves elmúltam, és férjnél voltam, amikor még mindig tőlem kérték el először a rendőrök a személyi igazolványomat az éjszakai szórakozóhelyeken tartott ellenőrzéseknél. Azonnal készítettem is ki az asztalra, amikor beléptek a terembe, hogy ne kelljen keresgélni, annyival is kevesebbet kelljen égnem a kíváncsi tekintetek kereszttüzében.
Amíg fiatalka önmagunkat igyekeztünk felnőttebbre fazonírozni, addig a nálunk valóban idősebbeket milyen iszonyúan öregeknek láttuk! Húsz évesen, a harmincas éveiket taposókat már éltes nyanyáknak láttuk, és negyven fölöttieknek már az életkorukat sem tudtuk megbecsülni. Öregek voltak mindannyian a szemünkben, mindegy, hogy ötven, hatvan, vagy hetven évesek voltak. Aztán ahogyan teltek felettünk az évek, egyre kevésbé láttuk időseknek a nálunk idősebbeket, és fiatal gyerekeknek kezdtük látni a nálunk zsengébb korosztályt.
A látásunk csak abban az egy dologban marad változatlan, hogy magunkat az évek múlásával is, mindig fiatalnak látjuk. Talán az első megdöbbenés ezzel kapcsolatban akkor ér bennünket, amikor először „csókolommal” köszönnek nekünk, vagy először szólítanak bennünket néninek, vagy bácsinak. Később aztán jönnek ennél nagyobb sokkok is az életünkben. Nekem az első ilyen egy szép, verőfényes nyári napon történt, amikor a Nyugati-pályaudvarnál leszálltam a villamosról. Saját megítélésem szerint tempósan sodródtam a tömeggel, amikor a hátam mögött haladó – húszas éveiben járó – fiatalember rám szólt: „Igyekezzen már mama!” mondta barátságosan, és hinni sem akartam, hogy hozzám beszél. Hiszen én fiatal vagyok, és fürgén sietek a dolgomra. Micsoda modor ez? Aztán hozzá kell szoknunk ahhoz – bár nem nagyon tudunk -, hogy a környezetünk nem azt a fiatal teremtést látja bennünk, akit mi látunk a tükörben, és érzünk odabenn a lelkünkben.
A minap egy régi, kedves ismerősömmel beültünk egy cukrászdába beszélgetni. Délfelé járt az idő, és kiderült, hogy ebédet is felszolgálnak. Megkaptuk – a valóban csábító, minőségi menüvel – az étlapot, azonban tétováztunk felette, mert eredetileg nem akartunk ebédelni, csak egy süti volt betervezve. A kedves, fiatalka pincérnő félreértette a tétovázásunkat, és barátian felajánlotta, hogy egy adagot is kihoz nekünk két tányérban elosztva. Úgy gondolta, hogy már túl idősek vagyunk ahhoz, hogy megengedhessünk magunknak a mai világban egy menüt. Amikor már készültünk távozni, és az ismerősöm megcélozta a mosdót, én elkértem a számlát, ami két aranyárban forgalmazott ásványvíz miatt felülmúlta az általam várt összeget. Amíg a számlát tanulmányoztam, hogy megtaláljam az okát az eltérésnek, a pincérlány a segítségemre sietett. „Felolvassam a végösszeget?” – érdeklődött kedvesen, azt gondolván, hogy mivel nem lát rajtam szemüveget, nem tudom elolvasni a számlát.
A dolog fordítva is működik, mert én még aznap majdnem szervusszal köszöntem vissza az utcán egy fiatal nőnek, aki csókolommal köszönt nekem. Hirtelen ránézésre középiskolásnak saccoltam őt, még szerencse, hogy nem volt egyedül. Egy babakocsival volt, amit még egy három év körüli kisfiú is segített neki tolni. A gyerekek miatt nyilvánvaló volt, hogy tévedésben vagyok az életkorát illetően, így a bakit elkerülve illendően jónapottal köszöntem neki.
Nem régen Hollókőn járva betértem a babamúzeumba, ami a nevével ellentétben nem egy játék-baba gyűjtemény, hanem egy népviseleti gyűjtemény, amelybe babák vannak felöltöztetve. Itt szembesültem vele, hogy régen a ruhák mutattak utat a viselőjük életkora tekintetében, mert ugyanarról a vidékről több népviselet is volt a babákon. Más volt a kislány ruha, a fiatal lány ruha, a menyasszonyi ruha, a menyecske ruha, és az idős asszony ruha. Egyből látni lehetett, hogy a viselője mennyi idős, és milyen családi állapotú. A ruhák a bölcsőtől a koporsóig keretekbe szorították a viselőjüket, és nemcsak a ruhát, az életkort is méltósággal kellett viselni. Az idős kort tisztelet övezte. Gyerekkoromban a nagymamám mindig idősebbnek mondta magát, mint amennyi valójában volt, és büszkén zsebelte be az elismerést, hogy még milyen jól néz ki, senki meg nem mondaná róla, hogy már ennyi idős.
Ma már a ruhák nem segítenek az életkor tekintetében, szinte bármelyik életkorban felvehetünk bármit, anélkül, hogy a közösség megbotránkozna, vagy elítélne minket. Teljesen természetes, hogy nagymama korú nők fürdőruhát vesznek fel, sortban, spagetti vállpántos topban járnak.
Hiába múlnak felettünk az évek, próbálunk nem változni, a külsőnkben is fiatalok maradni. Persze régebben is megtették a nők, ami tőlük tellett, az öregedés jegyeinek eltüntetésére. Fiatalon sok alsószoknyát viseltek, aztán ahogyan a korral terebélyesedni kezdtek, úgy fogyatkozott a felső szoknya alól az alsószoknyák száma. A hajukat a fejtetőre tűzték kontyba, s amikor ritkulni kezdett a hajuk, kisebb lett a konty, de feltűzve, eltakarta a fejtetőt. Amikor őszülni kezdtek kendőt kötöttek a hajukra, elfedve azt. A haj megfogyatkozásával egy időben burjánzásnak induló idős kori szemöldököt kitépdesték. /Fiatal lány koromban azt hittem a teljesen kitépkedett, és szemceruzával, vagy tussal megrajzolt szemöldök, csak egy ostoba divat. Nem sejtettem, hogy idővel a szemöldököt nem lehet majd kordában tartani, és ezt a lépést inkább az elfogadhatóbb kinézet diktálja, nem a divatőrület./ A keskenyedő ajkat a városi nők vastagabban meghúzott rúzzsal, a vidékiek, meg a szigorúan összepréselt ajkaikhoz illő szigorú tekintettel kompenzálták, mert másképpen vállalták fel az időskort a vidéki emberek, mint a városiak. Az idős vidéki asszonyok lenézték a festett hajjal, a száj körüli ráncokba elkóborolt, és a természetellenesen hófehér műfogakra kenődött vörös rúzzsal páváskodó városi társaikat. A nagymamám csak maskurádéknak nevezte őket, a homloka fölé húzott, a ráncokat jótékonyan árnyékoló fejkendő takarásából.
A férfiak kalappal, sapkával fedték a ritkuló hajukat, mellény alá, kötény alá rejtették a pocakjukat. Bajusszal takarták a szájukat, a fogyatkozó fogaikat elrejtve.
Ezektől a praktikáktól ugyan senki nem látszott a koránál fiatalabbnak, de a fiatalság mánia még nem is volt ekkora körülöttük, mint manapság.
Mostanra a fiatalság látszatának megőrzésére vannak kegyes kis trükkök, és durva beavatkozások. A kegyes kis trükkök közé került, vagy tíz éve, hogy egyszerre csak olyan portré képek készültek a színészekről, újságírókról, híres emberekről, hogy „nem fértek bele a képbe”. A fejtető levágása az ilyen képeknél szinte már reflex lett, elleplezve a ritkuló hajkoronát, és ezzel fiatalosabb karaktert adtak az arcnak. Másik kis trükk, hogy az újságokban, magazinokban – ahol még egyáltalán számít az, hogy ki írta a cikket – az újságírókról leközölt fényképek nem változnak évtizedekig sem. Aztán amikor az újság kirukkol egy aktuális sajtós rendezvénnyel, az ott készült fotókon szinte lehetetlen felismerni a gárdát, akik felett időközben már jócskán eljárt az idő. A kegyes trükkök közé sorolom a fotoshoppos képeket is – egyébként olcsóbb, és egészségesebb, mint a plasztika sebész szikéje -, és csak jól mulatok rajtuk, ha személyesen is ismerem az illetőt, akiről az újságban, vagy az Interneten megjelent kép készült.
A fiatalság álarcának megőrzésére iszonyúan rávetette magát a szépségipar. A minden fürdőszobát elárasztó – ki tudja pontosan mit is tartalmazó – krémeken kívül, se szeri, se száma a durva beavatkozásoknak, amelyek azt ígérik, hogy nem látszol annyi évesnek, amennyi vagy. Például lézeres kezeléssel lehámlaszthatók a bőr felső rétegei, hogy ennek hatására új, ráncmentes kötőszövet épülhessen, s egy-két hónap alatt éveket fiatalodjon az arc. A ráncok feltöltése is nagy divat. Injekcióznak hyaluronsavat a bőr alá, botoxot (higított botulinum toxin), ami eredetileg szélsőségesen mérgező, és megbénítja a mimikai izmok működését. Használata ijesztő méreteket öltött és roppant széles körben terjed, még az arckrémekbe is belekeverik, annak ellenére, hogy a szer hosszú távú hatásai voltaképpen nem ismeretesek. Az arcfelvarrás is megszabadít, előbb a ráncainktól, azután a saját arcvonásainktól is, mivel a beavatkozás után is – szerencsés esetben – tovább öregszik az illető, de a gravitációnak engedelmeskedő arc már egy eltorzult változat, ami végül már csak egy maszkra hasonlít.
A hamvas fiatalság látszatának megőrzése érdekében szednek hormonokat, enzimeket, gyúrnak, és hajat ültetnek be, vagy a férfiak kopaszra borotvált fejjel leplezik a fogyatkozó hajukat. A szépségipar minden reklámja erről szól, azt sugallja, hogy csak akkor lehetsz sikeres az életedben, ha fiatal maradsz.
Most már csak az a kérdés, hogy kinek a kedvéért akarunk örökké fiatalok maradni? Az újságírók az olvasók kedvéért, akiknek nagyon mindegy hány éves kori fotó van az újságban a szerkesztőségről, csak ne az unalomig rágcsált témákat, és a hirdetési oldalakat jelentetnék meg benne? A színészek a nézők kedvéért, akik úgyis látják élőben a színészeket a színházban, és már előre tudják milyen lesz öreg korában – hiszen egy-egy szerepe alkalmával idősre sminkelik? Mi többiek meg a kollegák kedvéért, akik velünk együtt öregszenek? A szomszédok kedvéért, akiknek ugyan mindegy, hogy nézünk ki, ha nem éjjel barkácsolunk, és betartjuk az együttélés írott és íratlan szabályait? Vagy az ismeretlenek kedvéért, akik ránk sem néznek az utcán?
Saját kedvünkért nem kell fiatalító kúrákkal gyötörni az arcunkat, mert mi örökké fiatalnak látjuk magunkat – előbb a tükörben is, később a tükröt mellőzve már csak a lelkünkben. Fiatalnak lát örökké a társunk is, és a barátaink is, akik fiatalon ismertek meg. Lehetünk bármilyen idősek, ők ha ránk néznek, a mostani vonásainkba belelátják a fiatalkori külsőnket. Most is úgy beszélnek velünk, úgy nevetnek velünk, olyan őszinték velünk, mintha nem teltek volna el az évek fölöttünk. Őrizzük meg a fiatalkori társunkat, barátainkat. Ez egy kicsit nehezebb, mint egy ráncfelvarratás, viszont jobban megéri.

Írta: T. Pandur Judit