Zsandár

Most is én kelek fel elsőnek. Szeretek hajnalban kelni, körbe loholom az udvart néhányszor… Szívesen kimennék az utcára is, jó lenne egy jó hosszút futni, de hát nem lehet. Az udvaron átkutatok minden kis zugot… na, ez is megvolt. Hmm, de jó végigheverni az ajtó előtt! Itt megvárom amíg felkelnek a házbeliek. Hallok valami zörejt bentről! Már hangokat is! No, majd csak érkezik a reggeli is…
Már jön is ki Gazdasszony. Vau, vau – üdvözletem Gazdasszony!
Ám, ő semmi jelét sem mutatja a viszonzásnak. Futok gyorsan, megkeresem a labdát, s hozom máris. Felnézek rá, majd megbököm a kezét a labdával, de valahogy nem reagál, illetve morog valamit, majd újra becsukja az ajtót. Várakozom tovább. Unalmas a várakozás, de megjelenik Kisgazdi az ajtóban, na ez az igazi öröm. Vau, vau – gyere hemperegni a fűben, meg labdázni! Ezúttal ő sem mutat semmi hajlandóságot a játékra. Pedig hát ugyancsak körbe csaholom, ugrándozom körülötte, a labdát is kínálom, de Kisgazdi morcos és valami púp van a hátán, amit szemlátomást nehezen visel. Gazdasszony valamit odaszól Kisgazdinak, ő megsimogatja a fejemet – no, ez igazán jól esett – aztán megy ahhoz a zörgő zúgó valamihez, amibe Gazdasszony már beült. Kisgazdi felemeli az ujját, ez azt szokta jelenteni, hogy nem szabad mennem, becsukja a kaput, ő is beül abba a zörgő, zúgó ládába és eltűnnek a szemem elől. Most jut eszembe – hát a reggelim? mi lesz a reggelimmel? – de már hiába, senki sem hallja.

Lehasalhatok itt a kapuban is, gondolkodni itt is lehet. Vajon mi baja volt Kisgazdinak? Mindig vidám, mindig kapható a játékra, kacarászik… most meg olyan szomorú volt… egészen beleszomorodok én is, s nem tudok szabadulni a gondolattól. Kisvártatva nyílik a kapu, most érkezik haza Nagygazdi… Hej, de örülök neki! Körbeugrálva köszöntöm. Megsimogat, majd hív: gyere Zsandár, kapsz reggelit! Örömmel követem. Csak a verandára mehetek fel, a házba nem szabad bemennem, Nagygazdi, int, hogy itt várjak, majd megjelenik a tálkámmal. Ejha, most jön a finom reggeli! Egy másikba önt valamit, most már lehet falatozni.

Még nem fejeztem be a reggelit, máris zúgást hallok, elhallgat a kapu előtt. Rohanok máris a kapuba, ilyen hamar megjött volna Kisgazdi? De nem ő az. Egy másik láda áll a kapu előtt, s már Nagygazdi is fut a kapuba, kinyitja, s üdvözli az érkezőt. No, ezt meg kell ugatni, ez nem ide tartozik, idegen. Vau, vauuu! No, mi van? Akarod hangosabban? Nagygazdi rám szól dühösen, hogy takarodjak! Dehogy takarodom! Jól van no, kicsit hátrább megyek, na most aztán teli torokból! Vau, vauuu! Igenis az idegent meg kell ugatnia, figyelmeztetni kell Nagygazdit, hogy itt valaki tilosban jár!
A jövevénynek is olyan hosszú bozót van a fején, mint Gazdasszonynak, Nagygazdi meg kedvesen betessékeli a házba. Persze, egy idegent… én viszont nem mehetek be… ezt az igazságtalanságot!
Odamegyek az ajtó elé, na, itt lehasalok újra. Fülelek. Hangokat hallok, olyan hangokat, amilyeneket Kisgazdi szokott hallatni, amikor együtt labdázunk. Olyankor én ugatok, csaholok össze-vissza, Kisgazdi meg hangosan kacarászik… most is olyan hangokat hallok bentről. Aztán csörög valami, valami, amit úgy a fülükhöz szoktak tartani és beszélnek bele… Hogy annak mi értelme? Hosszan csörög, jó hosszan… Nagygazdi hagyja csörögni… ki érti ezeket a gazdikat? S ott bent az az idegen… beengedni egy idegent?! Hát szabad ezt? És én, én vajon miért nem mehetek be?

Most megint az a zúgás, zörgés, ami annyira ismerősen hangzik. Kisgazdi! Ez csakis ő lehet! Futás a kapuhoz. Igen, az a láda, csakhogy most a túloldalon áll meg… persze, mert itt a kapu előtt áll annak a hosszú bozontos fejűnek a ládája. Gazdasszony jelenik meg elsőnek, haragosan, morogva, szitkozódva. Aztán jön Kisgazdi is… azt a púpot most nem a hátán viseli, hanem húzza maga után. Szegényke alig bírja… Ugatni kell, szólnia kell, hogy itt valami idegen is van a házban! Gazdasszony dühös, kiabál: Zsandár, fogd be! Kisgazdival is kiabál, becsukja a kaput, s húzza maga után a púpot. – Jó, én szóltam! – Megyek Kisgazdinak segíteni, fogom azt a fület és segítek húzni. Kisgazdi azonnal el is engedi, szó nélkül lépeget előttem. Dög nehéz ez a púp, alig bírom egyedül, új fogást kell keresni rajta, na, így már könnyebb… Bemennek a házba, s nyitva marad az ajtó, így hát behúzom a púpot az előszobába.
Na, itt szétnézek. Mindenki eltűnik egy-egy ajtó mögött. Kisgazdi azt is nyitva hagyja maga után. Ahová Gazdasszony ment, onnan nagy lárma hallatszik. Többen is kiabálnak egyszerre. Hmm, fülelek! Hoppá… nyílik az ajtó, jobb lesz innen gyorsan kisurranni. Jön ki a nagy bozontos fejű idegen, utána Gazdasszony, olyan hosszú nyelű valamivel, s azzal ütlegeli az idegent. Mind a ketten rikácsolnak, akkora lármát csapnak, hogy csak no. Megmondtam, hogy nem lesz annak jó vége, ha idegent engednek a házba. Sőt, én Gazdasszonyt is próbáltam figyelmeztetni… hiába, azt mondta fogjam be! Hát befogtam… Most mégis ő kiabál, no megyek segítek neki. Vau, vaúúúú… hangos ugatással rohanok az idegen után, csak elüldözni innen ezt a betolakodót… egészen a kapuig zavarom… sikoltozik… hát csak hadd sikoltozzon! Miután kívül van a kapun, akkor kezd itt ordibálni nekem, még neki áll feljebb? Mégis beül a ládájába, s elzúg innen. Gazdasszony visszamegy a házba, az ajtó továbbra is nyitva marad és a kiabálás is folytatódik. Ni csak, az az ajtó, ahol Kisgazdi eltűnt, most is nyitva áll, szép csendben besurranok oda. Hát mit látok? Itt fekszik elnyúlva fent valamin. Megmondtam, hogy valami baj van Kisgazdival. A lábánál van valami puha, összehajtogatott dolog. Azt szétrázom, na így ni, s ráhúzom Kisgazdira. Eddig meg van… most meg leülök ide melléje, a fejem egészen közel hajtom az övéhez. Vaúúú, vaúúú, – mi a baj? Kisgazdi, kinyitja a szemét, megsimogatja a fejemet, s beszél hozzám egy kicsit. Ettől megnyugszom – itt maradok melletted, ne félj!

A szomszéd szobából továbbra is hallani a lármát. Olykor hangos erélyes, máskor el-elcsukló, reszkető hangok. Egyszer csak Kisgazdi újra kinyitja a szemét, mond valamit… Nyüszítek, nem értem. Csak az tűnik ismerősnek, hogy víz, vizet… nekem is mondják olyankor, amikor öntenek a tálkámba… tehát az amit öntenek, azt szoktam lefetyelni. Lehet, hogy Kisgazdi is lefetyelni akar? No, lássuk csak, mintha az előbbi helységben láttam volna olyant, amilyenből nekem is szokták önteni azt a vizet, vagy mit?… no, nézzük csak… aha, itt van olyan… no, hozom már, máris hozom… idehoztam egyet! Hogy felragyogott a szeme! Ez most mit csinál? Felveszi azt a valamit, lecsavarja a tetejét, majd úgy azt felemeli és önti magába azt a vizet. Érdekes, nem lefetyel, nem is önti ki tálkába… milyen érdekes!? Aztán vissza csavarja, leteszi és hív, hogy menjek oda. Leülök és odateszem a fejem, közel Kisgazdiéhoz. Újra megsimogat, majd lecsukja a szemét. Biztosan alszik, ahogyan én is szoktam, amikor így lecsukom a szemem, de a kezét azt ott hagyta a nyakamon… s az olyan jó! – Ne félj pajtás, én vigyázok rád!

Húúú, de felriadtam, ahogy berontott a szobába Gazdasszony! Hát majd eltaposott. Odaült Kisgazdihoz, rám mordult: Zsandár, kifelé! Nagyon ordibálós kedvében van ma, jobban teszem, ha kioldalgok. Most a másik szoba ajtaja is nyitva van… benézek. Mit csinál Nagygazdi? dünnyög, morog, pakol valami zsákba, meg ládába mindenfélét, főleg olyan puha dolgokat, amit viselni szokott. De megszomjaztam, most látom, hogy még a reggelimet sem ettem meg, félbehagytam. Na, most iszok, meg megeszem a maradékot… csak azon jár az eszem, hogy mi van Kisgazdival? Láttam én már akkor, amikor elmentek, hogy nincs valami rendben vele. Rosszul érzi magát, s ez most nekem is olyan rosszul esik. Na, talán Gazdasszony segít neki, most már ott ül mellette… engem meg kizavart… be sem mehetek hozzá… Jajj, de szomorú vagyok. Mit is tegyek?
Jön Nagygazdi, jön kifelé. Most az ő hátán van púp, meg a kezében is valami nagy dobozféle, amibe az előbb dobálta bele a holmit, megindul a kapu felé. Szemlátomást rossz kedve van. Aztán csak szól hozzám – Na, szevasz Zsandár! – megsimogatja a fejemet – na ez most nagyon jólesett – körülugrálom, s egészen a kapuig kísérem. Becsapódik mögötte a kapu. Még vakkantok néhányat utána.

Egy nap, három szemszögből. Következik: Bandika

Írta: Kőműves Ida