Visszaemlékezéseim ll.

Mindenki hordoz emlékei bugyrában olyan fájdalmas érzéseket, melyeket nem tud felejteni.

A kis ház szomszédságában volt egy nagy ház, ahol mémet tisztek voltak elszállásolva. A kis házban Juliska néném lakott, akihez nagymama vitt szüleim halála után. Egy hónap múlva csak egy fekete keretes papír árulta el, hogy ő sincs már nekem. Ekkor maradtam teljesen egyedül, riadtan, véznán, rongyosan, abban a zűrzavaros időkben. Juliska néném sem törődött velem, legtöbbször csak nézett könnyesen tizenhat éves fia után, valamerre a háborúba, nem tudta hova. Semmit nem értettem abból, ami körülöttem zajlott, csak azt éreztem mindig, hogy éhes vagyok. Volt, amikor valahonnan kaptunk napraforgó-pogácsát, aminek csak a héját köpködtük, mert mag az nemigen volt benne. Örömömre, egyszer egy befőttes üvegbe melaszt kaptunk a cukorgyárból. Borzalmas íze, szaga volt. Beleittam, nem tudtam miért jön vissza, hiszen szörnyen éhes voltam.
Általában csapatostul csavarogtunk. Játszottunk, színes agyaggolyókkal a nagyobb gyerekek, mi csak nézhettük. Amikor egy nagy karikát, bottal ütve szaladtak – mi utánuk lihegve. Egyszer, egy ilyen játék közben vettem észre a templom udvarában bekerítve egy keresztet. Gyakran nézegettem, elmerengtem: Mit keres rajta felszögezve, töviskoszorúval egy ember? S vajon ki tette oda, és miért? Szinte naponta mentem oda, mert féltettem, hogy elviszi valaki. Talán a pap – gondoltam erre is – aki sokszor beszélt ott monoton hangon. Ilyenkor könnyeim csordultak, ő megsimogatta a fejem, nem tudom honnan érezte, hogy mi zajlik bennem. A nagy házba a német tisztekhez, nem is tudom hogyan merészkedtem – talán a kíváncsiság vitt. A katonák behívtak, egyikük lekapta fejemről a sapkát. Ott álltam közöttük, göndör szőkeségem kócban, koszos kis göncben, véznán. Annyira nevettek, hogy térdüket csapkodták. Örültem, azt hittem tetszem, és én is nevettem. Azután naponta órákat töltöttem náluk, úgy látszott megszerettek. Két utcával messzebb volt a konyha, ahol nagy üstökben főzték nekik a vacsorát. Az egyik tiszt megkért, hozzam el a részét. Örömmel tettem, főleg, amiért nekem adta azt a nagy bordó kockát -lekvárt – és még cukrot is, ami apró, fehér, furcsa ízű karika volt. Ez lett mindennap a vacsorám. Télbe fordult már az ősz, a kis házban hideg volt, a nagy házban viszont mindig meleg. Egyik reggel, már korán futottam volna oda, de hirtelen megállított a félelem, arcomra fagyott a leheletem. Lent a földön, amit friss hó borított, egy ember feküdt, alatta piros volt a hó. Ijedtemben visszaszaladtam a hidegbe, ami úgy rázott, majd beleszakadtam. Kíváncsiságom később visszavitt, akkor már nem volt ott senki. Eltakarították, de halványan még látszott a vérrel kevert latyak.
Ezután már nem mentem a nagy házba, bezárták azt.
Azóta is sokszor kísér e kép, amikor lábam nyomában kásásodik a hó.

Írta: Tóth Jánosné