Visszaemlékezéseim lll.

Történeteimet felveszem, mint egy régi ruhát, melynek megvan még a keserűen édes illata.
A háború egyre zajosabbá vált. Nappal is, nem csak éjszaka. Sziréna hangja visított, egyre többször, a játékunkat is megzavarta. Karszalagos emberek szedtek össze bennünket,gyerekeket az utcáról, és vittek a legközelebbi óvóhelyre. Megtörtént egyszer, hogy nem tudtunk, csak nagy sokára feljönni, mert beomlott a bejárat. Azt mondták találat érte (bomba). Amikor feljöttem szaladtam a kereszthez: Ott volt. Az éjszakákat általában egy nagy emeletes ház hatalmas pincéjében töltöttük. Mindenkinek volt külön szalmazsákja, még nekem is, takaróval, kispárnával. Nem tudom már megítélni hányan, de sokan voltunk ott. A kis házban az ablakokat elsötétítették mélykék papírral, ne látszódjon a világolás azzal a kis petróleumlámpással. Ez napról napra így történt. Egy éjszakai bombázáskor futottunk ismét a nagy pincébe. Az út felénél elkezdődött a tompa robajjal és fénnyel kísért bombázás. Lehasalt mindenki a földre, engem is lerántottak. Nekem akkor tetszett a sztálingyertyával bevilágított sötét éjszaka. Reggelre nagy földtölcsérek árulkodtak arról, mi is történt.
Már napok óta nem volt sziréna, bombázás. A pincében nagy zsongás, mindenki egymás szavába kiabált – Jönnek a ruszkik, oroszok! – egyik így, másik úgy mondta. Felmerészkedtünk a pincéből, az utcán zavarodottan figyeltem a szokatlan öltözékű katonákat. Furcsa, füles sapkájukon piros csillag, kicsike. Talán az asszonyok azért tűztek rám piros muszlinkendőt, mert úgy gondolták, azt a színt szeretik az oroszok. Karjukra vettek a katonák, ajnároztak, amit én nem igazán szerettem. Az elmúlt időszakban nem történt ilyen velem, vadóc lettem, nem kívántam senki ölelését, megvoltam a magam kis világában, ábrándok és kitalált játékok között. Éjszakáinkat még mindig a biztonságot nyújtó pincében töltöttük. Egyik reggel nyílt a pinceajtó. A világossággal együtt, három katona jött le, vállukon az a pisztoly, ami megint a halált hordozta. A hangos kiabálásra – Davaj, davaj! – az asszonyok odagyűltek, akiket fel akartak terelni krumplit pucolni, ebédet főzni. A nők hangoskodva, durván rángatták a katonák zubbonyát. Nem tudom, miért ellenkeztek. Hirtelen, egy pillanat alatt a levegőbe lőtt az egyik katona. Én csak rémülten figyeltem. Juliska néném a szívéhez kapva elment a pince végébe, ahol egy kályha melegített hidegebb napokon. Ott egy székre lerogyott. Délután a szalmazsákon egy gimnazista fiú bocskai ruhában kiterítve, olyan hosszan, mint a zsák. A pince mennyezetéről visszapattant golyó eltalált két embert. Csend volt, most sem tudom, a csend volt nagyobb, vagy a félelem.
Megjött Pista bátyám, aki alig tartózkodott nálunk, mert mindig nagy, kerek, illatos kenyereket vitt valahová. Talán egy másik testvéréhez, aki hozzánk menekítette gyárából a szöveteket, amivel tele volt egy nagy szoba. Arcán beletörődés, vagy az a sem, mert egykedvű volt, miközben egy ásót vitt magával. Nem maradhattam le én sem, kíváncsiságból én is vele mentem. Eltemette Juliska nénémet a rostakertben, mely egy kis telek volt, apró bódéval, kis zöldségeskerttel, virágokkal. Az ásott síron nem volt virág, csak púposodott Juliska néném felett a föld.
Készülődés, nagy nyüzsgés. Egy asszony megmosdatott, erősen dörzsölte a fülemet. Kikapcsolódott a fülbevalóm, ő elvette, mondván majd megjavítja. Soha nem láttam többet őket. Másnap reggel két nagy gumikerekű stráfkocsira pakolták a sok szövetet, melyek gondosan feltekerve vártak, hogy visszakerüljenek a gyárba. Egy fejkendőbe, nem is tudom már, hogy mit kötöttek. Vele együtt felraktak a szövetek tetejére, így utaztunk több napon keresztül. A lovak állva aludtak, én fent a magasban. Éjszaka is mentünk, csak a hold kísért egy új élet felé.

Írta: Tóth Jánosné