A szép tavaszi napsütésben már visszafelé sétáltak a középső csoportos gyerekek. Elöl az óvó néni, hátul a dadus vigyázott rájuk. Az egyik középen lépkedő kislány nem figyelt a lába elé, megbotlott és elesett, ezért sírva fakadt. Dadus odaszaladt hozzá megnézni mi történt, de szerencsére nagyobb volt az ijedelem, mint a baj, csak a nadrág lett egy kissé poros, amin könnyen lehetett segíteni. A járda szélén, egy nagy bokor levelén fehér pillangó szárnyait összecsukva pihent. Ádámka meglátta és máris ott termett, hogy közelebbről megnézze. Leguggolt, hosszú ideig figyelte, felismerte, hisz látta meséskönyvekben és a valóságban is. A kis kíváncsit a széles növény eltakarta.
Ez alatt a többi gyerek haladt tovább, az óvoda épületéhez, amint odaértek, felsorakoztak az udvaron.
– Hűha, már megérkezett az ebéd – szólalt meg az óvó néni, amint meglátta a kondérokat -, igyekezzünk levetkőzni, kezet mosni, addig Marika megterít, és kiosztja az ételt!
Mire a tálalással végeztek, s minden gyerek asztalhoz ült, sok idő telt el, és csak ekkor vették észre, hogy Ádámka hiányzik. Tanakodtak, mit tegyenek, a felnőttek szaladtak volna vissza a térre, de a gyerekeket nem hagyhatták felügyelet nélkül. Bejelentették telefonon a tanácsházánál, és segítséget kértek. A szökevény szülei vidéken dolgoztak, ezért nem értesítették őket, remélték, hogy mire érte jönnek, megtalálják.
A pillangó széttárta szárnyait, gyorsan felemelkedett, elrepült. A kisfiú pedig szaladt utána, majd ő megfogja! Igen ám, de az egy falon felfutó borostyánra szállt le, ott időzött rövid ideig, majd egy távolabbi célpont felé ejtőzött. Ádámka nem tévesztette szem elől, állandóan követte. Az apró csábító hosszabb szárnylebbenésre szánta el magát, és rátért egy földes dűlőútra, amelyet baloldalt egy magas part, jobboldalt egy lápos rét szegélyezett. A kisfiú nem maradt le, futott utána mindvégig, de egyszer csak szem elől tévesztette. Újabb érdekességet pillantott meg, mégpedig a sárgán rikító réti boglárka levelén egy katicabogarat. Hosszasan nézegette a kis piros állatkát, hogy milyen jót napozik. Hirtelen egy béka ugrott elé.
– Pfuj, te csúf béka, de megijesztettél! – kiáltott fel heves szívdobogással.
Nézte a hüllőt, miközben csodálkozott, hogy a mesében szereplő királylány hogyan tudott ilyen gusztustalan állatot megcsókolni! A varangyot ez nem zavarta, hipp-hopp, máris elugrált a magas fűben. Egyik bokor mellett egy csigabiga csúszott komótosan. A legényke ennek nagyon megörült. Elénekelte neki a „Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki” dalocskát, majd meg akarta szeretni, ezért megfogta. Erre a puhatestű visszahúzódott a biztonságot jelentő házába, még a pici szarvacskáit sem merte kidugni.
Ádámka kerek arcán egy árnyék jelent meg, a magasban egy fekete fehér tollú nagy madár, a gólya kereste ebédjét. Eszébe jutott a „Gólya, gólya gilice” című gyerekdal, de az előző sikertelenség elvette a kedvét, így csak nézte, hogyan távolodik egyre messzebb a szárnysuhogtató. A nagy csendben egy méhecske zúgására lett figyelmes, és már látta is, amint leszállt a virágra, és szorgosan dolgozni kezdett. Félt közel menni hozzá, mert eszébe jutott, anyukáját egyszer megcsípte a zümmögő.
– Anyuka, hol vagy? – tette fel a kérdést, és ekkor döbbent rá milyen egyedül van, ott hagyta társait, azt sem tudta merre kószált el. Lassan ballagott előre a járművek által letaposott gyep- és gyomszőnyegen. Nem érdekelték már a virágok, sem a körülötte lévő táj! Nem tudni mennyi ideig ment, de egyre fáradtabb lett. Egyszer csak meglátott egy nagy szalmakazlat, ott leült, és keservesen sírni kezdett.
A legszélső ól gondozója örült, hogy nemsokára végez a munkával. A takarítással már elkészült, csak az almot kell behordania. Ahogy pakolta a szalmát a talicskába, mintha gyereksírást hallott volna. Ugyan már? Biztosan képzelődöm, gondolta magában, hisz a legközelebbi falu három kilométerre van! Biztos, ami biztos, úgy döntött, körbenézi ő azt a kazlat! Alig akart hinni a szemének. Valóban, egy kisfiú törölgette a szemeit.
– Hát te hogy kerültél ide? – kiáltott fel csodálkozva, de már fogta a kis kezét, és vezette az irodába.
Ott is meglepődtek, hogyan kerülhetett ilyen messzire egy gyerek? Rögtön megmosdatták, adtak neki enni, innivalót. Közben rájöttek, csakis a faluból jöhetett, mert a közelben nincs lakott tanya. Az irodavezető felhívta a tanácsházát, megkérdezte, hogy nem veszett-e el kisgyerek, mert a telepen találtak egy kisfiút.
– Jaj, csakhogy megvan! – válaszolt egy aggódó hang. – Arra nem is gondoltunk, hogy a mező és a kanális felé ment, és a telepig elsétált, először a pincesoron kerestük.
Hamarosan megérkeztek a kis kíváncsiért, és a kisírt szemű dadus azt sem tudta, hogyan ölelje magához.
2013. január 22.
Írta: Sz. Sipos Magdolna
Kedves Magdi (druszám)!
Köszönöm, hogy olvastad ezt a régi történetemet. Bizonyára láthattad a hozzászólásokra válaszomról, ezt egy megtörtént esetről írtam egy kicsit játékosra fogva.
Sok szeretettel: Magdi (Titanil) (f)
Kedves Magdi!
Élmény volt olvasni történetedet Ádámkáról és a pillangóról, főleg ídy, hogy épségben, tapasztalatokkal gazdagodva előkerűlt a kis felfedező.
Szeretettel gratulálok.
Magdi
Kedves Klári!
Ez az eset már vagy harminc éve történt, de a mai napig nem tudom elfelejteni. Valójában a kisfiú milyen formában hagyta el az óvodát, nem tudni, az is lehet, hogy éppen valaki ment a nem napközis gyerekéért, és nyitva felejtette a kaput. Nagy szerencse, hogy odatalált a munkahelyemre, mert az út mellett egy zsombékos terület volt. Nagy felelősség terheli azokat, akik gyerekekkel foglalkoznak. Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást is írtál.
Szeretettel: Magdi (f)
Kedves Magdi!
Egy séta, egy kirándulás, amikor kilépünk az ovi, vagy az iskola kapuin a gyerekekkel az mindig nagy felelősség. A témád időtálló, velem a harmincöt év alatt csak kétszer történt hasonló dolog, szerencsés végkimenetellel, de nem kívánom senkinek.
Azokat a helyeket, ahova a csábító pillangó által jutottunk, akikkel találkozhattunk szépségesen jelenítetted meg. Kedves történetedet szeretettel olvastam, gratulálok: Klári(f)
Kedves Rita!
Elnézést, csak most vettem észre, hogy írtál hozzászólást ezen régi írásomhoz. Sokszor eszembe jut az a kisfiú, aki az óvodából valamilyen formában elszökött, és a volt munkahelyemen kötött ki. Még most is látom, szegény dadus néni kisírt, aggódó és egyben örömteli arcát, hogy meglett a kisfiú.
Köszönöm, hogy olvastál és véleményt is írtál!
Sok szeretettel. Magdi (f)
Kedves Judit!
Örülök és köszönöm, hogy olvastad szerény írásomat. Úgy látszik világszerte egyformák a gyerekek, bárhol történhet olyan eset, ahol a kisgyerek elkóborol, vagy lemarad édesanyja mellől!:) Még szerencse, hogy idejében észrevette az anya, hogy nincs mellette csemetéje. 🙂
Magdi
Kedves Titanil!
Meseszerűen szép történetbe foglaltad a régen megesett kalandot. Élvezettel olvastam, valahogy a történet szövéséből és a hangulatából előre sejtettem, hogy jól végződik majd a pillangó csábítása. 🙂
Bizony a gyerekek hajlamosak elbámészkodni, és ott felejteni magunkat valahol. Én a múlt héten Londonban a Temze egyik forgalmas hídján találtam egy elveszett kisfiút, aki sírva hajtogatta a járda szélén, hogy "mama, mama". Özönlött mellette a sok ember, de senki nem törődött vele. Én odamentem hozzá, de nyelvi nehézségek miatt nem tudtam vele beszélni /egy indiai kisfiú volt/, kicsit beljebb vezettem a járda széléről, és türelmesen várakoztam mellette jó darabig. Nem vittem el sehová, mert arra gondoltam, hogy egyszer csak feltűnik az édesanyjának, hogy nincs meg a kisfiú, és visszafelé haladva keresni fogja. Így is lett. Negyedóra múlva feltűnt egy fiatal indiai asszony, a kisfiú édesanyja.
Az idő múlik, de a gyerekek nem változnak! 🙂
Judit
Kedves Ági!
Örülök, hogy olvastad kis történetemet, ami egy valóságos eseten alapul. Megtudtam, hogy a kisfiúnak azóta már egy fia és lánya van, Ő aggódhat gyerekeiért.
Talán a természetszeretetem miatt fogalmaztam ilyen meseszerűen, hiszen lehetett volna egy felháborodott hangulatú is.
Köszönöm, hogy nálam jártál, és szeretettel üdvözöllek! Titanil (Magdi):)(f)
Kedves Titanil!
Történeted magával ragadott! Fantasztikusan megírtad!
A táj, a csodás állatkák, a kíváncsi kisfiú elbóklászása izgalmassá teszi az egész történetet. Érdekfeszítő, ahogyan levezeted a teljes eseményt. A végén felsóhajt az olvasó, hogy nem végződött tragédiával……
Gratulálok az írásodhoz! Szeretettel: Ági/ liliom54 :)(l)
Kedves Eszter!
A kisfiúnak bőven volt ideje megszemlélni a tájat, mert a falu, ahonnan jött, három kilométerre fekszik a teleptől. Utólag is sokszor gondolok rá, és örülök, hogy szerencsésen zajlott le a kalandja, mert könnyen lehetett volna nagyobb baj is belőle, hisz egy lápos terület mellett haladt az út, amelyen végiggyalogolt. Esős időben még a nagy füvet sem merték az emberek lekaszálni, száraz időben is csak gumicsizmában, mert helyenként mindig állt víz.
Köszönöm, hogy olvastál!
Sok szeretettel: Titanil
Kedves Ida!
Bizony, mi is nagyon örültünk, hogy nem történt semmi baja a kisfiúnak, mert a vége megtörtént eset. Az elején, amíg a volt munkahelyemre nem ért a kis kíváncsi, csak elképzeltem, mit is láthatott, mit csinált, amíg oda nem ért a telephez. Lehet hogy épp sétáláskor maradt le, de az is lehet, egy óvatlan pillanatban a nyitott kapun esetleg elkóborolt.
Ez az eset megtörténte óta, gondolom, már Ő aggódik gyermekéért.
Köszönöm, hogy olvastál, és örülök, hogy tetszett.
Sok szeretettel: Titanil
Kedves Titanil!
Nagyon szép a táj, szemléletesen írtad le, ahogy a kisfiú találkozik a természetben az állatokkal. Sajnos annyira lekötik figyelmét, hogy azt sem veszi észre, hogy elkalandozott társaitól. Aztán szegény már csak megy, amerre viszi a lába, míg teljesen el nem fárad és el nem keseredik. A lényeg, hogy nem történt baja!!! Gratulálok! Sok szeretettel Eszter
[color=#006633]Kedves Titanil!
Jaj, de szép történetet írtál. Nagyon tetszett, ahogyan megjeleníted az állatkákat, amik annyira lekötötték a kisfiú figyelmét, hogy olyan messzire kóborolt miattuk.
Örültem, hogy nem történt semmi baj. Érthető, hogy a dadus is kétségbe volt esve, ahogyan bizonyára mindenki az óvodában. A fontos az, hogy szerencsés véget ért.:) Nagyon tetszett!
Szeretettel
Ida[/color]