Kávéátlényegülés

Tárgyiasult világunkban, talán párját ritkító módon új dimenzióba emelkedik egynéhány, eleddig a maga nemében teljesen hétköznapi módon létező termék. Ez az átlényegülés talán épp a mindennapi „beívó” kávé estében követhető nyomon leginkább, hisz a valaha volt, pórias szürcsölni valóból, lassan-lassan átvándorolt egy egészen fennkölt kategóriába. Mi több, jelképesen a hála, az elismerés, a köszönet kifejezésének már-már egyedülálló szimbólumává nőtte ki magát, legalábbis ha az alulfinanszírozott egészségügyet vesszük alapul. Nem mondanám, hogy kvázi fizetőeszközzé változott, hisz néhány elvetemült kísérlet kivételével, mint tudjuk, az ellátások térítésmentesek.
De mi is történt a kávé életében, ami ennyire megnemesítette puszta létét, ebben a fogyasztói társadalomban? Majd minden alkalommal, vagy talán ténylegesen is minden alkalommal, ha elhangzik a „Mennyit adjak az orvosnak?” kérdés, mindjárt ezt követően elemi erővel tör fel a kérdés mellet egy igény, miszerint: „…de valamit a nővérkéknek is kellene, mert mégis csak ők voltak mellette naphosszat!” Itt jön el az a pillanat a kávé életében, mikor a valaha előkelők, gazdagok kedvelt különlegességéből, leküzdve a hétköznapok gravitációját olyan magaslatokba emelkedik, ahol szívbéli, „lélekemelőbéli”, és még ki tudja „milyenbéli” tulajdonságokkal ruházódik fel. Ebben a tekintetben már teljesen mindegy, hogy a nővérkék nap mint nap gondolkodóba esnek, nem volna-e szerencsésebb kávézót nyitni a már eddig felhalmozott mennyiség okán és az is lényegtelen, hogy viszont ajándék gyanánt végül is vándorútra kel a fent nevezett „lélekmelengető” termék. Lényegtelen az is, hogy a polcokon felsorakoztatott ezernyi fajtából, erőszakot véve magunkon azért nem a legolcsóbbat emeljük le. Lényegtelen, hogy az ültetvényeken kik és milyen körülmények között szüretelik a nemes szemeket! Egy a lényeges, hogy valahogy tudomására hozzuk az egészségügy szürke eminenciásainak nagyrabecsülésünk, köszönetünk, hálánk nagyságát! Érezzük ugyan, hogy mint az aprócska csomag tartalma, kicsit kesernyés ez a hála, kicsit kesernyés ez a megbecsülés, kicsit cukor nélküli ez a köszönet, de ez a máskor oly élvezettel átélt kesernyés íz nem is igazán maga a kávé miatt válik szinte ízlelhetővé a szánkban, hanem mert pici szégyenérzettel vegyesen állapítjuk meg magunkban a tényt, hogy: „Többre nem futja! Mert hát mégis csak! Az orvosnak muszáj!”
Aztán ahogy kilépve a kórház kapuján az első adandó alkalommal beülünk valahová, kevésnek bizonyul az a cukormennyiség, amit az udvarias pincér a csésze mellett elénk tesz. Valahogy nincs kedvünk, hogy tisztelettel, de határozottan kérjünk még.

Írta: Cs. Nagy László