Visszaemlékezéseim lV

Álldogáltam egy képzeletbeli peronon, szeretetre várva. Ez megint csak nem az igazi állomás volt.

A súlytól terhes lovaskocsi megállt a főtéren. Ma már városnak nyilvánított település, akkor járási székhely volt. Kézen fogott Pista bátyám, és a kis batyuval elmentünk abba a házba, ahol születtem, ahonnan szüleimet a temetőbe vitték. Több család lakott a házban, számomra idegenek. Akkor egy öreg madárcsontú néni volt éppen otthon. Pista bátyám elmondta neki, hogy ki vagyok és csináljanak velem, amit akarnak, adjanak menhelybe, s őneki semmi gondja rám, a fia sem jött vissza a háborúból, neki sincs már senkije, megy a testvéréhez, viszi a megmaradt szöveteket…
Semmi búcsúzkodás, otthagyott.
Hamarosan, az elmaradhatatlan batyuval, ami csak egy fejkendőbe kötött rongyos ruha volt, elindultunk egy idős házaspárhoz. Itt nevelkedett az édesapám testvére, aki csak tíz évvel volt idősebb nálam, nagymamám második házasságából született. Nagymamám megígértette vele, hogy engem semmilyen körülmények között nem hagy el, felnevel. Este megbeszélték Ilka néni egyszerű bölcsességével, ami úgy hangzott: „ha kerül az asztalra három tányér étel, akkor jut a negyedikbe is”, így ott maradtam. Este még várt rám egy kellemetlen szertartás. Bekente a hajamat petróleummal, ha vannak benne vendégek – mondta – elpusztuljanak. Nem tudom voltak-e, mert nem láttam a sűrűfésűben egyet sem. Másnap vagy harmadnap elvitt az iskolába. Tavasz volt már, nekem két hónap alatt kellett megtanulnom írni, olvasni, számolni, bepótolni közel egy éves lemaradásomat. Nagyon idegen volt nekem a sok gyerek a padokban, az olajos, fekete padló, amitől furcsa szag töltötte be a tanterem levegőjét. Számomra nevetségesen mutogatták el az ABC-t. Az „A” betűnél tenyerükbe ejtették az arcukat, Az „R” betűnél rázták a ruhájukat. Többre már nem emlékszem, de minden betűnek meg volt a maga jele. A bölcs, ősz hajú tanító néni tudta, hogy ezzel a módszerrel, ilyen rövid idő alatt nem megy semmire velem. Jó alanya lehettem egy sajátos módszernek, mert rövidesen folyékonyan olvastam. Mindenre megtanított, amire kellett. Ma sem tudom, hogyan csinálta, de nekem kinyitott minden könyvet, melyekből csodás álomvilágot teremthettem, ami megszépítette kicsiny kis életemet. Otthon – ami nem is igazi volt – a padláson nagyon sok könyv sorakozott. Úgy gondoltam rám várnak, hogy kiolvassam őket. Mesekönyv nem volt, azt a görög kelta regék helyettesítették nekem. Elragadtak például az óriások, velük bejártam az egész mondavilágot. Ma is úgy érzem, szerencsémre Jókai Mór összes kötete is ott volt. Képzeletemben – a történetek erdejében – mindig én voltam a főszereplő. Titokban olvastam, mert ha észrevették, azzal ijesztgettek, hogy elégetnek minden könyvet.
Nyáron libákat legeltettem. A libák a tilosban, kukoricalevéllel tömték tele a begyüket. Körül ültek, csendes, elégedett pihegéssel és érdekesen bájos hangot adva, amíg olvasgattam. Ilka néninek volt egy tehene is. Télen, amikor már nem hajtott ki a csorda, én legeltettem. Amikor nagyon hideg volt, a reggeli dér még bele sem olvadt a fű tövébe, kezemet frissen sütött tök melengette. A tehénnel nem volt sok dolgom, egykedvűen legelt, csak néha rázta meg a kolompját. Sajnáltam ilyenkor a szomorú szemét, de hiába beszéltem hozzá, rám sem figyelt.
Szerettem, ahogy Ilka néni főzött, minden receptjét megjegyeztem. Amikor családom lett, nem kellett a szakácskönyv útmutatójához fordulnom. Nem mindenből kaptam enni, a jobb falatokat eltette és azt mind ő ette meg. Voltak viszont nagy főzések az állatoknak. A padláson tárolt megmolyosodott lisztből gyúrtunk tésztát a kacsáknak. Gondoltam is, ezért mondják azt, hogy nyeli, mint kacsa a nokedlit. Üstben főztük az apró krumplit a disznóknak. Sokszor abból lett a vacsorám, melyet furcsán különös íze miatt igen kedveltem.
Úgy éreztem, nagyon fontos vagyok, ha ennyi munkát bíznak rám. Csupán kilenc éves voltam, nagyon soványka, csendesen álmodozó. Így teltek a napjaim. Amikor este lefeküdtünk, Ilka néni néha egy cukrot nyomott szótlanul a számba. Nem volt puszi, ölelés, nem is hiányzott.
Nagyon érdekes szerkezet volt a rádiónk. Össze kellett érinteni egy dróttal egy kristályt, és már szólt is a fülhallgatóban a zene vagy beszélgettek benne. Ez a csoda szintén megmozgatta a fantáziámat. Parányi kisembereket képzeltem a fülhallgatóba. Később csalódottan be kellett látnom, hogy ilyen pici emberek bizony nem léteznek.
Esős napok délutánjain Ilka néni varrogatott. Ilyenkor szép hangon zsoltárokat énekelt. Vasárnaponként templomba jártam, egyedül. Szerettem az orgona hangját, ami zúgva betört a padok közé, a karzaton állt meg egy pillanatra pihenni, hogy újra átjárja a templom csendjét. Áhítattal hallgattam az Igét, amit a pap csendes szép szavakkal hirdetett. Úgy éreztem, itt van az a kulcs, ami kinyitja nekem azt az ajtót, ahova be szerettem volna jutni.
Nem beszéltem még a virágokról. Minden este meg kellett öntözni őket, ha nem esett az eső. Az utcát szegélyezték, a kertben is sok volt belőlük. Illatuk lengett, mint függöny az ablakban, amikor a szél fújdogál. Sokszor a virágillat összekeveredett a vacsora illatával, agyamban csak a hívó szó tudta szétválasztani őket. Megpróbáltatásaim idején a virágok illata, az állatok szeretete vígasztalt.
Ebben a környezetben telt életem három éve. Jól éreztem magam, pedig nem voltam mindig szófogadó, jó gyerek. Az iskolából hazafelé elbarangoltam, mondhatnám csavarogtam, ilyenkor új élményekkel gazdagodva tértem haza. A tehén meg már ott várt a kapuban, nehéz tőggyel, hogy engedjem be, mert megjött a csordával. Általában szerencsém volt, előbb értem haza, mint Ilka néni és férje Károly bácsi. Károly bácsi hallgatag, zárkózott, egykedvű ember volt. Velem különösen elutasítóan viselkedett. Az idősödő házaspárnak nem született gyermekük, talán emiatt vettek cselédszámba. Ők nappal a mezőn dolgoztak, míg rám volt bízva az aprójószág, akik mindig éhes zsivajjal vártak engem. Ha észrevettek valami galibát, mindig megszidtak, de soha sem vertek meg. Már a szidástól is elszaladtam, s félelmemben úgy ordítottam, hogy a szomszédok sajnálva mondogatták, már megint nyúzzák azt a szegény árvát.
Életemnek ez volt az az állomása, ahol legtöbbet fejlődött a fantáziám világa, s megtanultam a dolgok fizikai értelmét. Most visszagondolva úgy érzem, itt voltam igán szabad, korlátok nélkül.

Bátyám korán nősült, vitt magával, ahogy megígérte.

Írta: Tóth Jánosné