Most rendesen válaszolt és felnézett, hogy szemügyre vegye a belépőt. Enyhén meglepődött.
Azt a személyi anyagából tudta, hogy sötét hajú és szemű, majdnem 1.90 magas, de az nem derült ki belőle, hogy a magasságához arányosan vállas, sportos testalkatú. Mint, ahogy az sem, hogy dühítően jó ízléssel öltözködik. Arca kissé nyúzottnak tűnt, de megnyerő vonásain semmit sem rontottak a szemei alatti, kialvatlanságról árulkodó, egyelőre még halvány árkok. Ennek ellenére nem csupán állta az igazgató vizslató tekintetét, de viszonozta is. Mire azonban odaért az üveglapú íróasztalhoz s megállt előtte, Löfflinger feladta a röpke párbajt; elfordította a fejét és úgy tett, mintha a képernyőt nézné.
– Jó napot! – köszönt rá a fiatalember. Nem szívesen jött ide, jobb szerette maga eldönteni, hogy mit csinál ebédidőben. Nem mintha éhes lett volna, az utóbbi napokban ilyesmivel nem nagyon törődött, de ha lehet, inkább kedvese mellett töltötte minden szabad percét.
– Jó napot, doktor! – viszonozta az idősebb férfi és újra felnézett vendégére. – Foglaljon helyet! – invitálta az asztal melletti székre, de a másik elhárította:
– Köszönöm, de inkább állok. Miről akar velem beszélni? – Krisztián kimért volt és udvarias, remélte, hogy minél hamarabb véget ér ez a beszélgetés – A titkárnője úgy tájékoztatott, hogy magánügyről van szó.
– Igen, úgy van – mondta Löfflinger „Csak épp a tiedről és nem az enyémről…” – tette hozzá gondolatban, – de ne siessünk annyira. Úgy tudom, csak délután lesz rendelése… – elhallgatott, várta, hátha a másik mond valamit, de, hogy nem szólt semmit, folytatta – Érdekes, hogy mégis itt van, hmm?
– A klinikának van pszichiátriai része, ott is szükség van rám – hangzott az öntudatos válasz.
„Na, jó – gondolta az igazgató, – majd mindjárt letöröm a szarvad…”
– Igen, igen – s megnyújtotta az ’i’-ket – valamint az intenzív osztálynak is – Figyelte a férfi arcát, de egyelőre semmit sem látott rajta. – Mostanában ott is sűrűn megfordul… Mindennap. Többször is. Hmm?
Még mindig semmi látható válaszreakció; Löfflinger már kezdte azt hinni, talán mégis a rossz ember áll előtte, de aztán:
– Abból, amit elmondott, úgy látom, tudja, hogy miért – felelt Krisz rövid gondolkodás után, s igyekezett nem mutatni a beszélgetés miatt egyre fokozódó aggodalmát.
– Igen, valóban tudom – affektált az igazgató, és megint hatásszünetet tartott, – de szeretném öntől is hallani. Tudja, kíváncsi vagyok, hogy maga minek nevezi ezt a… ezt a…- és tett egy
hessegető mozdulatot a kezével.
A pszichológus most már sejtette, hogy mire megy ki a játék. Tudta, bármilyen óvatosan is fogalmazzon, az mindenképp védekezésnek fog tűnni:
– Majdnem egy éve ismerem Viktóriát, és nem rajtam múlt, hogy idehozták – és ez valóban így volt. Csak a puszta véletlenen múlt, hogy a baleset után a lány épp abba a kórházba került, ahol ő dolgozik. Azt pedig senki nem róhatja fel neki, amiért sűrűn látogatja… még ha Viki kómában is van… „Hiszen ki tudja mennyi időnk van még…”
– Szóval csak az ismerőse? – csapott le rá közben a másik.
– Nem. A kedvesem – mindig is vállalta az érzéseit, most sem tett másként, bár biztos volt ab- ban, hogy Löfflingernél ez nem számít jó pontnak. – Szeretjük egymást.
Löfflinger elégedetten dőlt hátra a székében, ujjait összekulcsolta a hasán:
– A „kedvese”…! Hát ez az! Na, figyeljen rám, doktor! – hajolt előre, összekulcsolt kezeit az asztalra téve – Ugyan nem az én reszortom, de átnéztem a jelentéseket a „kedvese” állapotáról. Egybehangzó vélemények alapján arra jutottam, hogy talán egy hete van hátra… – szemmel tartotta az előtte álló férfit, egy pillanatot, egy arcrándulást sem akart elmulasztani – vagy kevesebb, de semmiképp sem marad életben… – Reinhalt arca olyan volt, mint, amit kőből faragtak. Persze, ha belenéz a szemébe, megláthatta volna mindazt a fájdalmat, amit látni akart, de kerülte az orvos tekintetét; mint általában mindenkiét. – Nos – fűzte tovább a szót, – gazdaságossági szempontokat figyelembe véve…
– Micsoda?!? – vágott közbe akaratlanul Krisztián. Nem akart hinni a fülének, tényleg jól hallotta…? „Gazdaságosság…! Te jó ég!”
Az igazgató elvigyorodott: „Most megvagy!!” – és boldogan folytatta:
– …jobb lenne minél hamarabb lekapcsolni a gépeket.
Krisz egy pillanatra behunyta a szemét. Erre nem számított. „Ez nem lehet igaz…”:
– Ezt nem teheti… – és próbált nyugodt maradni, hogy gondolatait összeszedve meggyőzhesse a másikat, de a gazdasági vezető nem hagyott rá alkalmat.
– Már hogyne tehetném! – szólt közbe amaz – Egy jól működő intézmény egyik legfőbb mutatója a költséghatékonyság. Ez egy kórházra is igaz. A maga barátnője pedig – a kezével legyintett – csak viszi a pénzt.
– Ha csak ez a probléma – mondta halkan a fiatalember, – állok minden költséget…
– Na, persze. Tudom, hogy van pénze… Tudja, ez olyan, de olyan megható – gúnyolódott Löfflinger – de nem csupán a pénzről van itt szó. Remélem, hogy megérti; ha nem lenne muszáj – kezdett bele megjátszott szomorúsággal – nagy ívben sz… nem érdekelne ez az egész ügyeleti rendszer. Bizony, bizony… – bólogatott hosszan és kivárt.
Krisztián elsápadt és érezte, hogy apránként nőni kezd benne a feszültség. Ugyanúgy, mint kedd délután, a rendelőben… amikor, jogosan ugyan, de mégis csak felpofozta fiatal női páciensét, mert az ingerkedett vele.
– Ügyelet! – fakadt ki ezalatt méltatlankodva az idősebb férfi – Emiatt kerülnek ide olyan betegek, mint a maga barátnője! De benne kell lennem – hergelte magát, még a hangját is felemelve, – mert szükségem van olyan politikusok és közéleti személyiségek támogatására, akik szeretnek emberbaráti szerepben tetszelegni! Érti?!? – Vett néhány nagy levegőt, hogy lassanként megnyugodjon. – Visszatérve eredeti témánkra… ez a lány – megint a kézlegyintés – egy értékes ágyat foglal…
„Rendben, – gondolta Krisz – gúnyolja ki az érzéseimet, ha már neki nincsenek, alázzon meg, ha akar, de Vikit hagyja békén…”
– Ezt nem hiszem el… – felelte kétségbeesetten. – Egy emberről beszél…
– Igen, de milyenről! Hiszen csupán egy ’melós’; ugye így mondják? A helyére bármikor, érti? Bármikor, szüksége lehet egy fontosabb személynek… – Az igazgató pompásan érezte magát, élvezettel nézte a fiatal férfi kínlódását. „Szerelem, ugyan kérem… Csak bajjal jár…”
Az orvos minden erejét összeszedve próbált uralkodni magán. Nem akarta megint elveszíteni a fejét, az nem tenne jót sem neki, sem a lánynak, ugyanakkor érezte, hogy már nem csupán a félelem, hanem a harag is gyűlik a szívében. Csak most nem egy nővel áll szemben…
– Maga ezt élvezi, ugye? – kérdezte, adva egy utolsó lehetőséget a másiknak.
Löfflinger észre sem vette, hogy milyen veszélyes játékot űz. Úgy vélte, ha elég sokáig kínozza a fiatal férfit, talán még azt is elérhetné, hogy rimánkodjon neki. „Egy pszichológus! Az lenne a jó móka!”
– Ne kezdjen itt analizálgatni engem, doktor – mondta fölényesen, hatalma tudatában. – Higgye el, nem lenne jó vége…
A kihívó magatartás, az elhangzott szavak ősi ösztönöket ébresztettek fel Krisztiánban. Többé semmi nem érdekelte. Ez a másik férfi veszélyt jelent a párjára… meg kell Őt védenie tőle. Már nem tudta fékezni dühét és nem is akarta; inkább erőt merített belőle. Végig ellen-fele arcát figyelve, két kézzel az asztalra támaszkodva előre hajolt, és hangjában fojtott indulattal így szólt:
– Igen? Akkor hadd mondjak én magának valamit…
A gazdasági vezető ugyan nem éppen ilyen válaszra számított, de felvette a kesztyűt, és most már a szemébe nézett a fiatalembernek. Rögtön rájött, hogy rossz döntés volt. Az erőviszonyok egy szemvillanás alatt megváltoztak. Teljesen megdöbbent; a fekete szempár sötét tűzzel ragyogott és mélyéről hihetetlen, valódi hatalom sugárzott.
– …ha Vikinek bármi baja esik – folytatta Krisz elszántan, – itt hagyom a kórházat.
– Ne higgye, hogy meg tud ijeszteni… – felelt Löfflinger, pedig valójában nagyon is meg volt rémülve. Mert most döbbent rá, hogy hiába akarja, nem tudja elfordítani a tekintetét. Azok a fekete szemek fogva tartják az övét, ránehezednek, és mintha a lelke legmélyére látnának. Fura mód még a levegővétel is egyre nehezebb lett…
A doktor mindezt látta rajta; és tetszett neki. Gyöngyöző homlok, kitágult pupillák és orr-lyukak, enyhén szétnyíló száj, ziháló lélegzet! Jól esett, hogy félelmet tudott kelteni a másikban. Ereje egyre nőtt. Hatalma van felette! Azt tehet vele, amit akar… bármit…! Akár le is térdeltetheti, ráveheti, hogy könyörögjön nyamvadt kis életéért… „Hatalom! Csodás érzés!”
A rátörő mámor szinte az őrülettel volt határos. Tudata legmélyén megbúvó józan esze kétségbeesetten próbált kapaszkodót keresni, visszatartani, de hiába. A sötét örvény egyre jobban elragadta, sodorta magával… és ő még örült is neki…
A segítség váratlan helyről érkezett.
Hirtelen úgy érezte, Viki ott áll mellette. Mintha megérintette volna a karját, mintha hallani vélte volna a hangját, ahogy a nevén szólítja. Más érzés volt, mint tegnap este, amikor a lány a klinikai halál állapotában hozzá kiáltott, és olyan erős, hogy önkéntelenül is oldalra nézett. Persze, nem volt ott senki, de koncentrációja azonnal megtört, a kapcsolat megszakadt, és elengedte áldozatát. Úgy érezte mély kútból bukkant fel. Önmagától megrettenve, e pillanatban döbbent rá, hogy mit is művelt s hogy kis híján mi lett belőle.
Az igazgató ugyan még nem ocsúdott fel teljesen, de máris sokkal könnyebben lélegzett, megszűnt a rá nehezedő nyomás. Kicsit lazított a nyakkendőjén, közben a szívverése is kezdett visszaállni a normál ritmusra. A fiatalemberre viszont még mindig félve tekintett fel, most, hogy tudja, mire képes, jó lesz vigyáznia vele… Valahogy nem érzett megkönnyebbülést attól, hogy tekintetében már csak nyoma volt az iménti erőnek.
Kettejük közül Krisztián szedte össze magát előbb. Sikerült a benne lapuló sötétséget elméje egy félreeső zugába elrekesztenie; majd később foglalkozik vele… Kicsit még mindig szédült a történtektől, de már nem akarta legyőzni Löfflingert; legalábbis nem úgy, ahogy az imént. Józan belátására szeretett volna hatni, amikor megszólalt:
– Azt hiszem a maga barátai és támogatói közül jó páran az én pácienseim is egyben – és hogy
a másik értetlenül nézett rá, még hozzátette – A pszichiátriai betegek ragaszkodnak leginkább az orvosukhoz; ha elmegyek, jönnek velem…
Az igazgató tétován bólintott. Ő aztán tisztában volt azzal, hogy a fiatal doktor igazat be- szél, tényleg számos ismerősét kezelte már, ill. kezeli jelenleg is. „Ha elmegy – jutott az eszébe, – ha ő nem is, de valaki elmondhatja bármelyiküknek, miért is hagyta itt a klinikát. Ilyesminek pedig nagyon nem örülnék…”
– Majd meglátjuk… – mondta, menteni próbálván valamennyit maradék önérzetéből.
– Jó – felelte Krisz jóváhagyólag, – akkor ennyiben maradunk… – és anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá energikus léptekkel elhagyta a szobát.
A túloldalon Kamillának épp annyi ideje volt, hogy becsukja a résnyire nyitva hagyott ajtót és ellépjen az útból. A fiatal férfi így is majdnem elsodorta, úgy ment el mellette, hogy észre sem vette, valósággal szikrázott körülötte a levegő.
Az asszony ámulva nézett utána; hiába hallott minden szót, az egészből csupán annyit értett, hogy az ifjú pszichológus meghátrálásra késztette Löfflingert. „De ha ez őt ennyire feldúlta – töprengett tűnődve – akkor mi lehet a főnökkel…?”
Óvatosan és kíváncsian belesett a nyitva maradt ajtón.
A látvány minden pénzt megért. A gazdasági igazgató szinte üveges tekintettel ült a foteljában és csak meredt maga elé, ideges, kapkodó mozdulattal markolászva a fejét. „Megérdemelte, hogy valaki helyre tegye” – gondolta a titkárnő kárörvendőn és máris szívébe zárta Rein-halt doktort, aki lehetővé tette számára, hogy mindezt átélhesse.
Krisztiánnak csak halvány sejtése volt arról, hogy merre járhat a lépcsőházak és folyosók alkotta útvesztőben. Igazából nem is érdekelte, ment, amerre a lába vitte. Gondolatai a történtek körül forogtak. Gyógyításon kívül még sohasem használta másra a képességét, meg se fordult a fejében, hogy bárkinek is ártson vele… soha… Egészen mostanáig már maga a lehetőség is megrémisztette, most azonban…: örült neki…; és ettől ijedt meg igazán.
A rendelőintézet épületének tetején kötött ki, az egyik teherlift gépháza mellett. A nagy teljesítményű motor hűtőrendszere felmelegítette maga körül a levegőt, nyáron ki sem lehet itt bírni, ilyenkor télen azonban elfogadható, 10-15Cº körüli volt a hőmérséklet. Egy hely, ahol zavartalanul töprenghet, ahol egyedül lehet, nem fogja senki sem zaklatni; és ő sem zavar senkit…
Ahogy végignézett innen fentről a havas parkon, lassan lecsillapodott, de az igazgató félelme által keltett mámorító érzés nem hagyta nyugodni. Tudta, persze, hogy tudta, hogy ami jóra használható, az rosszra is fordítható, de azt soha nem hitte volna, hogy ő maga is képes ilyesmire. „Bár gondolhattam volna, hiszen senki sem fekete-fehér… Én sem vagyok kivétel… de, hogy még jól is esik…” Eddig sosem érzett magában gonoszságra való hajlamot, uralkodni vágyást, de most be kellett, hogy ismerje: épp úgy élvezte, épp úgy kielégülést okozott ~ csak másként és másmilyent, ~ mint Vikivel való együttlétei… legalábbis akkor. Most, józanul visszagondolva, kirázta tőle a hideg. Különösen az aggasztotta, hogy olyan könnyen és egyszerűen adta meg magát a ‚sötét erőnek’.
– Túl gyorsan és túl könnyen – mondta maga elé félhangosan – pont, ahogy Yoda mester mondta… – húzta el a száját. „Csakhogy ez nem film, hanem a valóság…” Egy dologban biztos volt: mindent meg fog tenni, hogy ez még egyszer ne történhessen meg.
Ez a gondolat előhozta a másik megválaszolandó kérdést: tényleg hallotta a lány hangját, valóban ő szólt rá, vagy csak képzelte? „Mert, ha ez igaz, akkor a kapcsolat kétirányú, akkor Viki is figyel engem… és – beleszédült a gondolatba – vigyáz rám… vigyáz, hogy ne csináljak őrültséget. Akkor pedig…”
Kedvesen elmosolyodott. Eddig is úgy érezte, kedvese az ő vezércsillaga; ezek szerint az őrangyala is…
Írta: Drgács Gabriella