Visszaemlékezéseim VI.

Visszaemlékezéseim VI.

Lassan ráeszméltem, hogy úgy dobál a sors, mint társasjáték közben a dobókockát a játékos.

Most újra be kell lépnem gyermeki énemmel az árvaház kapuján, átélni azokat az éveket. Nehéz szétválasztani az árnyéktól a fényt. Az árnyék lehull, ha megvilágítom, de attól még árnyék marad.
Ilka néni vitt el a református árvaházba. A nagytiszteletű pap már megbeszélte a vezető diakonissza testvérrel, hogy visznek. Csodálkozással figyeltem a hosszú szürke ruhában sürgölődő testvéreket, fejükön a szürke fityula eltakarta a hajukat. Azóta nem szeretem a szürke színt. Vasárnap sokkal színesebbnek láttam őket, feketében, fehér fityulában.
Az első vacsorám meglepő volt. Hosszú asztalnál két oldalt mi gyerekek, a fő helyen Zsuzsanna testvér ült. Az asztal végében még hat testvér foglalt helyet. Nagy kék zománcos csészében kiosztották mindenkinek a tejet. A csésze aljára telepedett sűrű masszát – ami, mint a gipsz olyan volt – felkeverve sem tudtam meginni. Ez nem volt igazi tej, porból készült, melyeket zsákokban tároltak a kamrában. A másik étel, amit nem tudtam megenni az a zabpehely volt, ragadt a számban, mint Juliska néni gombóca. Ilyenkor attól éltem, hogy megfulladok. Ezeken kívül mindent megettem válogatás nélkül. Aki félárva volt, azt nyáron hazavitték, akinek nem volt senkije, az maradt. Ilyenkor minden héten egy öreg nénike jelent meg fekete ruhában, mint egy fekete madárka. Kint ült az udvaron, bevilágított szomorú szemébe a nap, szinte kíváncsian, hogy mit keres itt. Én sem értettem, csak mikor láttam a mogyoróbokorból lesve, hogy egy kis papírzacskót osztogat a többieknek, benne pár szem cukorka, keksz. Figyeltem sóváran, amikor észrevett, csontos kis újával magához intett. Elmondtam neki, hogy nekem sincs senkim. Megígérte, hogy a következő vasárnap nekem is hoz egy kis ajándékot. De nem volt következő, soha többé. Képzeletemben elrepült az ajándékaival, mint az a fekete madár, aki a mogyoróbokorról figyelt bennünket.
Csak iskoláskorúak voltak itt, hat éves kortól tizenöt éves korig. Nehezen viseltem a gyerekek hízelgő tülekedését. Például a ruhákért szinte harc folyt, hogy kié legyen a szebb. Nem volt egyenruhánk. Valószínűleg, jó emberek adományával volt tele a szekrény. A szombati fürdés után Erzsébet testvér az ágyakra tette mindenkinek a tisztaruhát. Akik kuncsorogtak nála, meg is kapták a legszebb ruhákat. Én azt vettem fel minden alkalomkor, amit az ágyamra tett. Így történt egy tavasziasan meleg reggelen is, amikor felvonulásra készülődtünk április negyedikén. Mindenki fehér blúzt és sötétkék szoknyát vett fel, csak nekem jutott barna. Már mindenki a kapuban zajosan sorakozott, amikor Zsuzsanna testvér a pelerin alatt valamit szorongatva felém fordult. Szikrázva kérdezte, hogy miért van rajtam barna szoknya. Meg sem várta a válaszomat, hozzám vágott egy sötétkéket, hogy azonnal vegyem fel. Nem hinném, hogy ez az én bűnöm lett volna, de attól kezdve, meg lettem bélyegezve, hogy konok, engedetlen gyermek vagyok. Ha nem kértem alázatos képpel valamit, pálca járt érte. Nagyon tudott csípni az a fehér bot, ha a tenyeremben táncolt, vagy a lábam szárán, amikor nem térdeltem le bocsánatot kérni. Képtelen voltam erre a módszerre megnyílni. A mindennapi ima közben éreztem csak Isten jelenlétét, neki nyíltam, mint kaktuszvirága a tüskék között.
Szerettem iskolába járni, szinte ragadt rám a magyarázat, tankönyvből alig tanultam. Nekem a könyv mást jelentett. Az árvaházban nem találtam mást, csak imakönyvet. Nagyon hiányoztak azok a régi könyvek a padlásról, amiket Ilka néninél olvastam. Azon törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék ebből a nyomasztó világból, ahol egyedül lehettem volna csak pár napra is. Egy téli fagyos reggel gondoltam, megfürdök a jeges kádba, amibe az ereszről folyt az esővíz melegebb napokon. Megfázom, beteg leszek és mehetek a betegszobába. Nem így történt, semmi bajom nem lett, csak jött a nádpálca megint. Volt még egy kísérletem, az sem vált be. Üldögéltem a fáskamrában, egy kisbaltával el akartam törni a lábam, hátha történik valami az életemmel. A balta fényes éle a földbe csapódott, szerencsére. Többet nem kísérleteztem. Julianna testvér volt az egyetlen, aki szótlanul simogatta a fejem. Nem tudtam, hogy csupán sajnálkozott-e, vagy megértette mit miért teszek. Áthelyezték messze egy isten háta mögötti árvaházba. Engem is hamarosan küldtek utána. Ott sem volt könnyebb, pedig már nyolcadikos nagylány voltam.

Nehezen férne el ebben a történetben az a sok salak, ami a tűzben megkeményedett.

Folyt köv…

Írta: Tóth Jánosné