Életképek a múltból 3.

Hajnal fele tudtam csak elaludni. Mégis a felkelőnap első sugaraival már én is indultam a konyhába, hogy az aznapi első kávémat megigyam. Fogtam a kávéfőzőt. Lecsavartam a felső részét. A kávétartóból, a szemetesbe borítottam a még nedves zaccot. A mosogató csapja alá tartva, elöblítettem az alkatrészeket. Megráztam, hogy a víz leperegjen az öblös kávétartóról. Az alját bele helyeztem. Most is fordítva tettem bele, hogy kevesebb kávé férjen a tartóba, és így ne azt a méregerőset igyam, amit a fiam szeretet. Legalább ilyenkor, mikor nem volt itthon akartam egy jó, igazán az én ízlésemhez igazítva lefőzni a kávét. A kávéfőzőm is egy jobb napokat látott Seherezádé típusú volt. Abból a közkedvelt kotyogó fajtából való. A szép porcelán kiöntője már rég eltört. Most egy zománcozott bögrét raktam alá, amit ha kifolyt a kávé, csak ruhával megfogva tudtam kiemelni a kotyogó kávékiömlő csöve alól. Most is, mint annyiszor már, arra gondoltam, hogy ha a Műszaki Áruház fele járok, mindenképen veszek egy szép porcelán kiöntőt. De évek óta, gondolom ezt. Sokszor járok a Műszaki Áruház fele, de ha ott vagyok, sohase jut eszembe a kiöntő.
Egy pillanatra, amíg a kiöntő vásárlás gondolatával foglalkoztam, el is felejtettem, hogy milyen nap is van ma.
Ma temetik Zoltánt. Tíz órakor. És én nem lehetek ott. Tudom, hogy a búcsú nem attól függ, hogy ott vagyok, vagy nem vagyok. Mégis azt érzem, hogy muszáj ott lennem. Az elmúlt hatvanhárom évem alatt, már rengetegszer voltam temetésen. Többször is, mint akartam. Persze, ez így elég buta, még gondolatnak is. Az ember nem akar temetésre járni. De kell. Ha akarunk, ha nem.
Tegnap elmentem a városba. A temetőbe, ahova Zoltánt helyezi a családja örök nyugalomba. A vasútállomásról taxival vitettem ki magam a temetőbe. Ott megkerestem az egyik temetőőrt, és megkértem, hogy mutassa meg a sírhelyet. A temetőőr szemrebbenés nélkül tette el a kettőezer forintot, amit a kezébe nyomtam. Arra is megkértem, hogy senkinek ne mondja el, hogy én itt jártam. Azt is mondtam, hogy Zoltánon kívül nem valószínű, hogy más családtagja, vagy hozzátartozója, örülne ennek. Holnap meg, érthető módon, nem akarok jönni. Illetve akarok, de jobb, ha nem jövök. A temetőőr először a pénzre nézett, aztán rám.
– Értem hölgyem, és én is úgy gondolom, hogy holnap ne jöjjön – szólt bizalmas hangon.
A sírgödör helye már ki volt jelölve. Körbejártam a sírokat, hogy kik is lesznek az én Zoltánom szomszédjai. A mintegy húszméteres körbe, ahol szétnéztem két doktor is volt. A másik oldalon, egy egész család nyughelye helyezkedett el. Az idős szülők és feltehetően a menyük már örök nyugalomban voltak, a szerető fiúnak csak a születési éve volt a márványba vésve. Körbenézve, megállapítottam, hogy általában minden sír rendezett. Egy kivételével. Az sem volt elhanyagolt. Ott is látszott, hogy valaha a hozzátartozók kijártak ide. De mostanra megkopott az arany bevonat a betűkön. Látszott, hogy nagyon rég nem volt lemosva a síremlék. Összességével azért megnyugodtam, hogy Zoltánom jó társaságba kerül.
Közvetlenül a kissé elhanyagolt síremléknél álltam és sírtam. Tudtam, hogy vége. Ez már megmásíthatatlan. Csak még magamat kellett rendbe tennem.
Zoltán halott. Nekem meg a hogyan tovább.
Kisétáltam a temetőből. A névjegyről a telefonszámot beütöttem a telefonomba és vártam a taxit.

Írta: Jártó Róza