Nyomok a hóban

A hegyek felé haladó utamon történt egy téli reggelen. Hótól roskadozó fák mellett vezetett az út. Behavazott tetejű házak tűntek fel néha, s alig egy-egy kerítés teteje mentesült csak a fehér takarótól.
Az út egyre nehezebb lett. Fáradtság lepett meg, olyan félig éber állapot. Szorítottam a kormányt, s gépiesen kezeltem a váltót. Fájtak a szemem a szikrázó fehér hómező ragyogásától.
A rádióból zene szólt – egyedüli társam ebben a magányban. „Ich und ich” –énekelte a Dämon együttes. A kocsi belsejében erős fertőtlenítő szag érzett…
Ahogy a hóborította fák között éppen kijöttem egy kanyarból, észrevettem valamit az út közepén. Mintha álmomban láttam volna, a fele tudatommal, a másik fele off helyzetben maradt. Nem is igazán reagáltam arra, hogy van valami az úton. Talán egy döglött nyúl, vagy más. Különben is lehetetlen volt megállnom, de kikerülnöm sem sikerült. Már nem maradt rá időm.
A döccenés az agyamig hatolt, ahogy átbukkantam az akadályon.
Még gurultam úgy 300 métert, megálltam, s hátrafordultam.
A tiszta, havas úton csak az Opelem kerekei által hagyott két párhuzamos nyom látszott, s ott az út kellős közepén egy olyan éves forma kisgyerek, anyaszült meztelenül a popsiján ülve egy kislapáttal játszott. Egyáltalán nem tűnt sérültnek. Kerek pofikáját gesztenyebarna fürtök keretezték, és rajta nyugodt vidámság látszott.
Hogy kerülhetett ide, ki hagyhatta az erdő közepén a gyermekét, és miért, akár meg is fagyhatna, meg kell menteni és kórházba vinni. Imádkozni kezdtem.
Aztán kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam. Futásnak eredtem az úton, a szívem a torkomban dobogott, szemeimet a gyermekre szegeztem, nehogy eltűnjön előlem. Lihegve rohantam, ahogy csak erőmből kitelt, hogy már fájt minden izmom. Milyen különös dolog, sőt egyenesen mulatságos, hogy az út közepén találj egy kisgyereket.
Egyszerre egy sötét árnyat láttam előjönni az erdőből. Valamit, ami azelőtt egyáltalán nem volt ott, egy hatalmas árny: egy fekete farkas. Egy csúnya, fekete farkas, amelyik egyetlen pillanat alatt e gyerekre rontott, ahogy kiéhezve az ételre veted magad.
Üvöltöttem, amíg tovább rohantam, ahogy a számon kifért, mintha ezzel el tudnám riasztani az állatot. Amint odaértem, belenéztem a meredt, kifejezéstelen kerek, zöld szemekbe, melyek úgy csillogtak, mint az üveggyöngy, miközben a fenevad a maradékokat marcangolta: egy karocskát, egy kis kezet, egy apró ujjacskát.
A kanyarban ekkor fordult be nagy sebességgel az az autó, amelyik elgázolt.

Fordította: Bige Szabolcs Csaba

(- írta Simona Cratel, megjelent a Liternet.ro: 2009. 05. 16 – fordítás a szerző és a honlap szerkesztőjének engedélyével)

*

A szerzőről:
Simona Cratel – román írónő, Bukarestben született, a Képzőművészeti Akadémián végzett, és 2000-ig mint graphic designer, art director és web designer dolgozott, néhány évig kint élt Németországban, majd hazatérése után újra visszament.

“Nyomok a hóban” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Fordítás ez az írás. Egy autóbalesetet szenvedett ember rámálma a kóma alatt. Én így értelmeztem.
    köszönöm a jelentkezésedet itt is!
    Szeretettel. Szabolcs

Szólj hozzá!