Dr. Balambér Töhötöm, nyugalmazott vállalati jogtanácsos, a maga hetvenhat évével, mélyen együtt érez az életük végére készülő falevelekkel, hiszen jómaga is kapaszkodik még az élet fájába, bár bőrén évek óta ott vannak a kisebb-nagyobb májfoltok, figyelmeztetve mindenkit, hogy bizony már az öregkorba ért.
Hasonlóképpen élete párja, a két évvel fiatalabb, vékony, madárcsontú Hajnika is magán viseli az idős emberek jegyeit, csakhogy örökmozgó létére állandóan tevékenykedik. Reggelente kimegy a piacra, kilenc óra körül ér haza, majd megfőzi az ebédet, délután szundít egy kicsinyt, majd sétára kényszeríti férje urát a lakótelep házai között meghúzódó, ülőpadokkal tűzdelt parkban, majd este, a vacsora után, gondosan kiválasztja a televízió műsorból azt a filmet, amely mellett elalhat a fotelben és tizenegy óra körül elteszi magát másnapra.
Töhötöm középmagas, nagydarab ember, akiről egyáltalán nem akar lemenni a felesleges súly, sőt, tovább gyarapszik a mozgásszegény életmódja miatt. Hiába próbálja Hajnika diétás kosztra fogni, be kell látnia, hogy ez nem vezet jóra, mert az öregember ilyen esetekben sztrájkba kezd és kristályvízen kívül semmit sem vesz magához. Mozogni pedig végképp nem akar, neki már csikorognak az ízületei, annyira, hogy az már ki is hallatszik, mondogatja, és a késő délutáni sétákat is csak azért vállalja, mert a szemben lévő panel hatodik emeletén lakó özvegy Kalmár Jóska, rendszerint csatlakozik Hajnikához a sétáláskor, ha neje egyedül vág neki a félórás gyaloglásnak.
Szeptember közepén járunk, egy szép napfényes szombat reggelre ébredvén, amikor Hajnika a konyhaasztalra kikészíti férjének a reggelit és nekivág az útnak, irány a piac. Három buszmegálló a nagypiac, ellentétes irányban egy megálló a kispiac, s most ez utóbbit választja, mert tulajdonképpen nem is igen akar vásárolni, inkább csak körülnéz, eszik egy olajtól tocsogós, tejfeles lángost és csak remélni tudja, hogy akad majd alkalmi beszélgető partnere is.
Jaj, de nehéz már beszélgetnie Töhikével, mert az elmúlt ötven év minden mozzanatát átbeszélték már ezerszer, mit ezerszer, milliószor is.
Gyalog megy, nem száll fel a buszra, hiszen nem sürgeti semmi és senki. Tisztában van azzal, hogy Töhike azóta már ott ül a konyhaasztalnál, eszegeti a szendvicsét, közben olvassa a könyvét, mert férje egy dologban nem ismer mértéket, s az nem más, mint az olvasás.
Élvezi a szeptemberi nap melegét, amely már nem éget, inkább simogat, amely jól esik öreg csontjainak.
Zsúfolt a piac, mintha az egész lakótelep valamennyi háziasszonya itt lebzselne, de egész család is furakodik a tömegben, nehogy lemaradjanak egymástól a családtagok. Orrába szökik a lángos illata, azonnal összefut a nyál a szájában és bevásárló vesszőkosarát maga elé tolva, utat tör a lángossütő irányába. Sorban áll, vagy öt percet is kell várakoznia, mire kezébe veheti a forró étket és keres magának egy félreeső helyet, ahol békében elfogyaszthatja azt.
Hamarosan mellé áll egy fiatal édesanya, kezénél fogva cibálva a tüsi hajú, kissé túlsúlyos kisfiát, aki sikítozva, szinte hisztérikusan kérleli, vegyen neki lángost.
– Tessék, Kende, egyél almát, nézd csak, milyen szép piros! Finom is és nem tocsog az olajtól, mint a lángos:
– De én lángost akarok! – kiabál a kisfiú és elsírja magát, csak úgy görbül lefelé a szája, mint egy kisgyereknek.
– Kende, egy iskolás fiúnak nem illik hisztizni! – utasítja rendre a mamája, akinek hangja szintén elvékonyodik, s félő, hogy hamarosan maga is itatni kezdi az egereket.
Hajnika kettétöri a lángost, megfelezi a hozzá kapott selyempapírt és oda nyújtja a kisfiúnak:
– Tessék, edd csak meg. Hátha ennyit megenged az anyukád. Ez nem egy lángos, csak egy fél, abból is a kisebbik rész. Ugye, megengedi asszonyom, hogy a kisfiával osztozzunk a lángoson?
Zavarban van a fiatal anyuka.
– Jöjjenek, amott egy pad, oda leülhetünk, hátha nem leszünk nyakig olajosak. Magácska nem kóstolja meg? Szívesen megfelezem a maradékot.
– Nem, köszönöm, de kifizetem a felét…
– Dehogy fizeti, erre még telik nekem is!
Letelepednek a padra. Kiderül, hogy a kisfiút Kerekes Kendének hívják, az anyukájának Marika a keresztneve és kettesben éldegélnek, amióta Kerekes apuka nekivágott a nagyvilágnak, pénzt keres, csak még eddig nem talált.
Kende gyerek elviselhetetlen, annyira hiányzik neki az apja, nem akar iskolába járni, a napközit pedig kifejezetten utálja. Minden este könyörög az anyjának, hogy menjen érte két órára, megígéri, hogy otthon egyedül is tanul, mert az anyja dolgozik.
Bólogat Hajnika, közben tépkedi a lángost és eszegeti, egyre kevesebb lelkesedéssel.
– Megértem aranyom, nálunk is így kezdődött. Kiment a fiunk Angliába, csak három évre, és ott is ragadt. Kivitte a menyasszonyát, előtte persze elvette feleségül, születtek az unokáink egymás után, minden második évben, már négyen vannak, mi meg alig látjuk őket.
– Tetszik tudni, néha úgy érzem magam, mint egy egyedülálló anya.
– Megértem, kedvesem, megértem. Meddig dolgozik?
– Reggel nyolctól fél ötig. Mire az iskolába érek, negyed hat. Kende már az ajtóban vár, csakhogy mielőbb eljöhessünk onnan.
– Mondok én magának valamit. Nekem is van gondom, a férjemmel. Töhötöm nem hajlandó otthonról kimozdulni, csak azokat az átkozott könyveit bújja unos untalan. A mai napig naprakész a jogszabályokban, pedig semmi haszna. Tudja, osztályvezető jogtanácsos volt egy nagy cégnél. Kendének egy férfitársaság kellene, Töhötömnek meg motiváció a mozgáshoz. Legalább nekünk legyen annyi eszünk, hogy kihasználjuk a lehetőségeket. Most veszek öt kiló krumplit, annyit egyedül úgysem tudok hazacipelni. Majd maga segít, s feljönnek hozzánk egy kávéra. Ha Kende és Töhötöm kölcsönösen megtetszenek egymásnak, akkor nyert ügyünk lesz. A férjem minden nap elmegy Kendéért az iskolába, nálunk tanulhat a gyerek, még uzsonnát is kap, maga meg munka után érte jön.
– Nagyon kedves, de nekem nincs pénzem bébiszittert fizetni.
– Miről beszél, aranyom? Pénzért nem vállalnám!
Marikának kavarognak a gondolatai. Mégis, hogyan menjenek el egy idegen idős házaspár lakásába? Egyáltalán, honnan veszi a törékeny öregasszony azt, hogy nekik mire lenne szükségük?
Kézen fogja kisfiát, s mennek az idős asszony után.
Honnan ismerős Dr. Balambér Töhötömné, Hajni néni neve? Bizonyosan hallotta már ezt a nevet, mégpedig jó értelemben emlegetve, csak tudná, hogy ki révén?
Kende gálánsan felajánlja Hajni néninek, hogy majd viszi a krumplit, de anyja nem engedi.
Megvan! A Kalmár Józsi bácsi, a szomszédjuk emlegeti rendszerint Hajnikát, aki a legjobb barátjának a felesége, ám mióta özvegy, Töhötöm barátja nem forszírozza a gyakori találkozásukat, merthogy rettenetesen féltékeny. Majdnem elneveti magát, még ebben a korban is létezik féltékenység?
A háromszobás lakótelepi lakásban nincs egyetlen centiméternyi szabad falfelület sem, mindenütt könyvespolc borítja a falakat, ahová már végleg nem fér be könyvtartó állvány, ott festmények takarják a tapétát. A konyha kivételével mahagóni színű antik bútorok uralják a teret. Sehol egy porszem, pedig a porcelán nippek, vázák vonzzák a port. A csipkék is hófehérek, kikeményítettek.
A házigazda, mily meglepő, most is olvas, kedvenc foteljében ülve, de úgy öltözve, mint aki hamarosan indul hazulról.
Töhötöm bácsi meg sem lepődik a látogatókon, azonnal megbarátkozik Kendével, még csokoládét is keres a kisfiúnak és leülteti magával szemben, s elmélyülten beszélgetni kezdenek.
Hajnika kávét főz, közben megmutatja Marikának a fiáék családját, nem kevesebb, mint ötven fotók kell a fiatalasszonynak megnéznie.
Elkészül a kávé és az asszonyok is a férfinép mellé telepednek. Ekkorra már Töhötöm tud a lángos evésről, meg arról is, hogy Kalmár Jóska szomszédjában laknak, s a családfő külföldön dolgozik. Kende persze, elpanaszolja az iskolával kapcsolatos gondjait, s láss csodát, Töhi bácsi meg is érti a gondját, s felajánlja, hogy érte megy az iskolába, ha az anyja beleegyezik.
Marika igazi csapatjátékos, időt kér, még megbeszéli majd a férjével, mondja, de tudja, hogy igazán a szomszéddal kell szót váltania a Balambér családról.
Két hét múlva Hajnika összefut a piacon Kalmár Jóskával.
– Kézcsókom, Hajnikám! Rég láttalak, szépasszony!
– Szervusz, Jóska! Jaj, ne bolondozz már egy vénasszonnyal!
– Hallom, hogy Töhötöm barátom belépett a második gyerekkorba!
– Miről beszélsz, Jóska?
– Azt mondja a Kende gyerek, hogy Töhi bácsi jár érte az iskolába! Ergo, Töhi bá ismét az általános iskolába jár! Csak rögtön a második osztállyal kezdi! Komolyan mondom, Hajnika, irigylem a férjedet! Sokszor látom, amint együtt sétálnak Kendével, fociznak a parkban, vagy csak ülnek a padon és elmélyülten beszélgetnek, de voltak már moziban is, meg uszodában is. Javulnak a gyerek jegyei. Megmondanád a barátomnak, kedves Hajnikám, hogy ideje lenne megtanítani Kendét arra is, amit az iskolában nem tanítanak. Mondjuk ultizni. De ahhoz három ember kell.
– És te lennél a harmadik?
– Vállalom, ha neked nincs kedved kártyázni!
– Vén bolond vagy, az urammal együtt! Ne rontsuk el azt a gyereket! Tudod, mit? Szombat este gyere át kártyázni! Feláldozom magam, én is játszok!
A beszélgetők melletti fáról száraz leveket tép le a hideg őszi szél.
Tetszik írásod az öregekről, az öregkorról. Szépen vezeted le a történéseket.
Gratulálok, Etel