Egy régi kínai mese és a mai civilizáció

Összes megtekintés: 576 

Van egy régi kínai mese egy csodálatosan daloló madárról. Olyan szépen, olyan bűvöletesen énekel, hogy a legfáradtabb lénynek is, legyen az fa, virág, madár vagy ember, felüdülést nyújt.
Èlt egyszer egy kínai császár, aki meghallotta a hírét ennek a madárnak, s meg akarta hallgatni. Megparancsolta az embereinek, hogy hozzák el a palotájába. Keresték, keresték a madarat a császár emberei, de hiába. Nem sikerült megtalálniuk, mert ahogy ők megjelentek az erdőben, a madár hallgatott, nekik nem mutatkozott.
Történt egyszer, hogy a császár megbetegedett. Súlyos betegségbe esett, hosszú időn átaz ágyban feküdt, s már maga sem hitt a felépülésében. Egyik reggel megjelent a beteg szoba nyitott ablakában a madár. Ènekelni kezdett, s olyan gyönyörüen énekelt, hogy a császárnak visszatért az életkedve, a reménytelennek látszó betegségéből gyógyulásnak indult.
„Madár, madár, kedves kis madár, kérlek, gyere el hozzám, minden nap gyere el hozzám!“ — kérte a császár, maga is meglepődve önmagán, hogy kérni is tud, a parancsoláshoz szokott hangján.
A madár megjelent nap mint nap, a császár egészen meggyógyult, s egészségével visszatért az uralkodási kedve is. Már birtokolni akarta a madarat. „Ne repüljön el tőlem soha, csináljatok aranyketrecet neki“ — parancsolta a szolgáinak.
A foglyul ejtett madár nem énekelt többé, akárhogy is próbálkoztak az udvari emberek. A császár bosszankodott egy darabig, de aztán megvigasztalódott az egyik mesterembere által készített gépmadárral. Az udvar hatalmasságai nem múlasztották el naponta dicsérni a gépmadarat, mennyivel szebb, mennyivel tökéletesebb, és nincsenek hangulatai, mindig énekel, ha felhúzzák.
Nem telt bele sok idö, az igazi madárról úgy megfeledkeztek, hogy az egy óvatlan pillanatban a nyitvahagyott kalitkából messze szállt. Nem hallottak róla a császár udvarában soha többé. Nem is érdekelte őket, hiszen a ott volt a gépmadár.
Èvek teltek el, az egykori ezermester meghalt, s mikor a gépmadár elromlott, már senki sem tudta megjavítani.
Ez a régi kínai mese. S a mai civilizáció?
Elvesztette az is csodálatos madarát, a kapcsolatát a természettel. A jó, a mindenkinek jó kapcsolatát. Amikor a természet gyógyítónk, s örömöt adónk, mert nem akarjuk leigázni.
Mit látunk, ha körbenézünk a Földön? Házakat Detroitban s másutt, melyek átadódtak a pusztulásnak, holott nemcsak Amerikában sok a hajléktalan? Modernnek tünő felhőkarcolókat, s be sem fejezett égbenyúló monstrumokat Dubaiban, melyekből sok ugyanúgy üresen áll, mint a detroiti házak? Miért? Mi mozgatja ezt a civilizációt? Az összhang a természettel biztosan nem. Az emberek még egymással sem képesek összhangban élve emberiséggé lenni.
Börzeszámok? Azért él s küszködik néhány milliárd ember, hogy börzespekulánsok alakítsák az életét? Mikor jön a felébredés? Fellelhető lesz-e még a madár valahogy?

“Egy régi kínai mese és a mai civilizáció” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Örülök, hogy olvastál, s egy kis örömöt szereztem vele; a múltkor olvastam néhány elkeseredett sorodat itt a Holnapon, s nem tudtam megfelelönek érzett felviditó szavakat találni, s ezt sajnáltam. Lám, csak írni kell, és remélhetöen a sok pici örömöt adó írás — nyilván nem csak tölem értve — együtt már segíteni tud(hat).
    Szeretettel üdvözöllek Márta

Szólj hozzá!