Emma belázasodott. Nem panaszkodott, megszokta, hogy mostohája kényeskedőnek szokta mondani.
Padtársnője, nagyon megijedt, látva, fájdalomtól sápadt arcát, beesett szemeit.
– Mi van veled, miért jöttél ilyen állapotba az iskolába?
– Doktorhoz kell mennem, ha neeem … elvesztette eszméletét.
Réka, ruhájánál fogva tartotta vissza a padból kidőlő, tehetetlen testet.
Béla, segítségért szaladt az orvosi rendelőbe.
Mire Amálka nővérke megérkezett, Emma magához tért. Szíverősítő injekciót adott a nővér. Bekísérték a rendelőbe. Lefektették. A fiatal, nagy barnaszemű, barátságos doki kérdezgette, közben meghallgatta a szívét, tüdejét.
– Mikor lázasodtál be?
– A tegnap éreztem, hogy ráz a hideg, az éjjel nagyon megizzadtam.
– Fáj valahol?
– Igen, nagyon fájnak a sarkaim.
A nővérke, alig tudta lehúzni a lány cipőit, eldagadt lábairól. Elképedve néztek össze, amikor meglátták a lány sarkán a vörös-liláskeléseket.
– Amálka! Kérem, előkészíteni az eszközöket, a kelések megnyitására, amíg beadom a tetanuszoltást. Hihetetlen, csóválta a fejét. Nem csodálkozom, hogy elájultál leányka.
A tűszúrása, nem fájt annyira, mint a pár napja tartó fájdalma.
Hasra fordították. . Az orvos kérte, hogy ne mozgassa lábait, kiabálni, jajgatni szabad.
Emma, fejét jobb felé fordítva a kezelő ágyhoz szorította, két kezével az ágy lábaiba kapaszkodott. Felkészült az ismeretlen fájdalomra. Hallotta az orvosi fémeszközök csörrenését, halotta, de nem értette az orvos bekötött száján átszüremlő hangokat, érezte a nővérke, keményen tartó kezeit bokáján. Felkészületlenül, hírtelen, éles fájdalom hasított bele, lábától, agyáig. Csendes, jaj szó tört fel belőle, leizzadt. Fájdalma csendesedett.
– Ügyes voltál Emma. Még a férfiak sem viselkednek ilyen hősiesen, mint te – dicsérte meg az orvos. Maradj még, hátra van, a másik sarkad.
Megismétlődött az előző művelet. Jól esett utána a hideg borogatás, fertőtlenítés. Mire bekötözték lábait, újszülöttnek érezte magát.
– Emma! Pihentetned kell a lábad. Tíz napig antibiotikumot szedsz, három nap múlva ellenőrzésre jössz. Szerencséd volt. Mi történt, hogy így begyulladtak, befertőződtek a sarkaid? Látom, új cipőid vannak. Nem sért?
– Sért – felelte röviden Emma.
– Akkor, miért hordtad?
Emma, hallgatott. Amálka nővér bíztatta – beszélj nyugodtan, mert, ha azzal van a baj, többé nem hordhatod.
– Hiába mondtam édesapámnak, hogy kicsi, nekem ez a cipő, de őt az nem érdekelte. Azért vette ezt a cipőt, mert a talpa jó kemény, bőrből van, és sokáig fog tartani.
– Igaza volt édesapádnak. Ez a cipő, sokáig fog tartani, – jelentette ki a doktor.
Padtársnője, nagyon megijedt, látva, fájdalomtól sápadt arcát, beesett szemeit.
– Mi van veled, miért jöttél ilyen állapotba az iskolába?
– Doktorhoz kell mennem, ha neeem … elvesztette eszméletét.
Réka, ruhájánál fogva tartotta vissza a padból kidőlő, tehetetlen testet.
Béla, segítségért szaladt az orvosi rendelőbe.
Mire Amálka nővérke megérkezett, Emma magához tért. Szíverősítő injekciót adott a nővér. Bekísérték a rendelőbe. Lefektették. A fiatal, nagy barnaszemű, barátságos doki kérdezgette, közben meghallgatta a szívét, tüdejét.
– Mikor lázasodtál be?
– A tegnap éreztem, hogy ráz a hideg, az éjjel nagyon megizzadtam.
– Fáj valahol?
– Igen, nagyon fájnak a sarkaim.
A nővérke, alig tudta lehúzni a lány cipőit, eldagadt lábairól. Elképedve néztek össze, amikor meglátták a lány sarkán a vörös-liláskeléseket.
– Amálka! Kérem, előkészíteni az eszközöket, a kelések megnyitására, amíg beadom a tetanuszoltást. Hihetetlen, csóválta a fejét. Nem csodálkozom, hogy elájultál leányka.
A tűszúrása, nem fájt annyira, mint a pár napja tartó fájdalma.
Hasra fordították. . Az orvos kérte, hogy ne mozgassa lábait, kiabálni, jajgatni szabad.
Emma, fejét jobb felé fordítva a kezelő ágyhoz szorította, két kezével az ágy lábaiba kapaszkodott. Felkészült az ismeretlen fájdalomra. Hallotta az orvosi fémeszközök csörrenését, halotta, de nem értette az orvos bekötött száján átszüremlő hangokat, érezte a nővérke, keményen tartó kezeit bokáján. Felkészületlenül, hírtelen, éles fájdalom hasított bele, lábától, agyáig. Csendes, jaj szó tört fel belőle, leizzadt. Fájdalma csendesedett.
– Ügyes voltál Emma. Még a férfiak sem viselkednek ilyen hősiesen, mint te – dicsérte meg az orvos. Maradj még, hátra van, a másik sarkad.
Megismétlődött az előző művelet. Jól esett utána a hideg borogatás, fertőtlenítés. Mire bekötözték lábait, újszülöttnek érezte magát.
– Emma! Pihentetned kell a lábad. Tíz napig antibiotikumot szedsz, három nap múlva ellenőrzésre jössz. Szerencséd volt. Mi történt, hogy így begyulladtak, befertőződtek a sarkaid? Látom, új cipőid vannak. Nem sért?
– Sért – felelte röviden Emma.
– Akkor, miért hordtad?
Emma, hallgatott. Amálka nővér bíztatta – beszélj nyugodtan, mert, ha azzal van a baj, többé nem hordhatod.
– Hiába mondtam édesapámnak, hogy kicsi, nekem ez a cipő, de őt az nem érdekelte. Azért vette ezt a cipőt, mert a talpa jó kemény, bőrből van, és sokáig fog tartani.
– Igaza volt édesapádnak. Ez a cipő, sokáig fog tartani, – jelentette ki a doktor.
2013-08-12