Várom

Én csak várok, várok napok óta. Nem kapom a helyem, sem az ágyban, sem a konyhában, még a televízió sem köti le a figyelmemet, csak idegesít! Aludni nem tudok, minden zajra felugrom. Hiába hívnak enni, a vízen kívül semmi nem megy le a torkomon.
Izgatom magam, ilyen sokáig még nem maradt el. Remélem, nem történt valami szörnyűség?
– Lefogyott, hallom a megjegyzést. Valami baja van, orvoshoz visszük.
Kétségbe esek, még csak ez hiányzik a nagy bánatra. Mit tudnak ezek az orvosok? Egy nagy semmit, csak fájdalmat okozni. Kitátatják a szám, bekukucsálnak a fülembe, végig tapogatnak, mintha egy jó csaj lennék. Én meg állok mint egy elitélt. Érdeklődnek, merre jártunk, nem szedtünk-e fel kullancsot, mert attól is lehetek bágyadt, rossz kedvű. Mindig így történik az orvosnál.
Megállapítja idegességemet, de a lelkembe nem lát be. No, persze, hogy nem lát be.
Kapok egy injekciót a bőröm alá s valami vitaminokat, jöjjön meg az étvágyam.
Az igazság az, hogy nem az étvágyam kell megjöjjön, hanem ő, az igazi pajtásam.
Még a séta sem esik jól. Nem találkozom barátokkal akiknek elpanaszolhatnám bánatomat. Éjjelente jajgatva szundítok, néha folynak a könnyeim, nyüszítek. Eszembe jutnak a közös kirándulások, a mókus őrzése, madarak vadászata, pisztrángázás és azok a csoki kockák, amikkel incselkedett. Tekergéseim, amikor a család minden tagja engem keresett, azt lestem, hogy ő találjon meg a csokival.
Úgy érzem, nem bírom sokáig. Végelgyengülésben vagyok. Még bíztatom magam, még a határidőt nyújtom. Miért nem jön, nem vágyik ő is az otthonára?
Csendes az éjjel. Nyílt a lépcsőházi ajtó. Talpra ugrom. Jól hallom? Igen, jön valaki. Minden idegszálammal oda összpontosítok. Ismerősek a léptek! Izmaim megfeszülnek, legszívesebben felébreszteném a háznépét, örvendjenek ők is! Már fenn van az első emeleten, a másodikon megáll. Mi történt, ő nem szokott megállni. Nem ő? – valaki mással tévesztem össze? Magamban bíztatom: gyere, gyere. Újra elindul. Elköhinti magát s ez – ő, ő az!
Nem bírom tovább, nyüszíteni kezdek, az ajtót kaparom, végig szaladok a lakáson, ugatok, két lábra állok úgy ugrok az ajtónak. Mindenki felkel, mi történik éjnek idején?
Megszólal a csengő, és meghallom kis gazdim nyugtató szavait- nyugi, nyugi, ne ébreszd fel az egész házat.
Kinyílik az ajtó, örömömben nyüszítek, két lábra állva, mellső lábaimmal ölelem lábait, olyan erővel ugrálok, hogy kissé lehajolva ölébe kaphat, hiába védekezik barátom nyelves csókkal borítom nyakát, arcát és még általam is ismeretlen hangokat produkálok.
Örömömben minden porcikám remeg, bújok a hóna alá, ő simogat, nyugtat.
Boldog vagyok.
– Ti, emberek, voltatok ilyen boldogok?
Gazdim leül a fotelbe, kísérlete, hogy letegyen az öléből, nem sikerül. Benyúl a zsebébe, kivesz egy csoki kockát s leteszi a földre. Érzem a finom illatot, gazdimra nézek, ő meg mosolyogva bíztat. Engedek a kísértésnek, leugrom, felkapom a csokit, hasra fekszem, csámcsogva elfogyasztom s nagyot lefetyelek a vizes edényemből. Na, ne higgyétek, hogy ezért vártam.
Hírtelen nagyon éhes leszek, az ott hagyott vacsora most jól fog, nem kell bíztatás.
Hallom a kedves, nyugodt beszélgetést. A megszokott hangulat beborít, kis gazdám lábainál elalszom.