Névtelenül

Tavasz volt, amikor el kellett köszönöm valakitől. Nem fűztem nagy reményeket az ismeretségünk kezdetén a kapcsolatunk alakulásához. Nem is úgy gondoltam rá, mint egy kapcsolatra, csupán úgy, hogy egy olyan ember, akivel osztozok egy padon, itt a parkban.
Mikor nyugdíjba mentem, alakult ki nálam’, hogy kezdtem kijárni a parkba délutánonként. Ott ültem a padon és néztem a játszó gyerekeket, bámultam a járókelőket, vagy épp csak gondolkodtam. Néha nagyon bele tudtam merülni az emlékeim felidézésébe. Épp ezért nem is vettem észre, amikor leült mellém, az az ember. Először azt gondolta rosszul vagyok, mert nem fogadtam a köszönését, csak mosolyogtam. De hamar észre tértem. Beszéltünk pár szót és már álltam is fel, mint akinek nagyon sietős. Ő meg velem jött. Egész a sorompóig kísért, illetve azt mondta erre van dolga, hát velem tart.
Másnap valami dolgom volt, így nem mentem otthonról sehova. A következő délután megint csak a szokott padomon talált. Arra se volt időm, hogy elhelyezkedjem mikor rám köszönt, az az ember.
– Jó napot, szabad a hely? – kérdezte.
Én meg rábólintottam, hisz ez egy tér, itt mindenkinek joga van lenni és le is ülni. Bemutatkozott, de nem értettem a nevét. Bármilyen nevetséges is, de az alatt a fél év alatt még ismertük egymást, még beszélgető-társak voltunk, olyan majdnem barátok, egyszer sem kérdezetem rá a nevére. Ültünk a padon, két kis nyugdíjas és beszélgettünk. Három teljes hétig.
Akkor szólt, hogy egy darabig nem jön. Nem indokolta miért, de láttam rajta, valamiért kínosan érintené az, ha választ kéne az elmaradás okának adni. Hát nem kérdeztem. Én azért rendületlenül kijártam a parkba. Két nap múlva ő is jött. Kicsit sápadt volt, az arca is olyan nyúzott kinézetű, de most is rendezett. Leült és elkezdett beszélni.
– Az orvostól jövök. Rákos vagyok. Csomók vannak a torkomban. Vagy inkább a mandulámon. Most voltam biopszián’ – nézett rám.
– Akkor az még nem is biztos, hogy rák – kóstolgattam a hallottakat.
– Igaz, akkor még nem is biztos, de én azért nagyon félek. Több mint két órát maradtunk, beszélgetve. A következő, és a következő napokon is. Nyolcadik napra telefonáltak neki, hogy menjen be az orvosi rendelőbe, mert megjött az eredménye. Rák. A tragédia, hogy olyan kényes helyen, hogy műteni se lehet…
Egész az esős napokig kijártam a parkba, hogy beszélgessek vele. Akkor már tegeződtünk. A pertu-puszi is csak olyan arcra adottra sikeredett, mert nem engedte másként.
Lassan beszorultunk a kávéházba. Minden délután megittunk egy csésze gyümölcsteát és hozzá ettünk valamilyen süteményt. Egyik nap én, másik nap ő fizette a számlát. Sok mindenről beszéltünk, de főleg a félelmeiről. Aztán elmaradt. Karácsony táján egyedül ültem a kávéházban, amikor bejött egy negyvenes’ férfi. Körbenézett és odajött hozzám.
– Tudja ugye, hogy ki vagyok – kérdezte. Én meg bólintottam. Elszalasztottam az utolsó alkalmat is, hogy megtudjam a barátom nevét.
– Apám nagyon beteg. Bevittük a szanatóriumba. Vasárnap megyek meglátogatni, üzen neki valamit? – nézett kérdően.
– Szeretném tudni, ha nem nagy gond, hogy hogy van. Megadom a telefonszámomat.
De nem hívott és többet nem is keresett. Még pár hétig eljártam a kávéházba, hogy ott találjon az, aki keres. De nem keresett senki.
Húsvét előtt pár héttel futottam össze a fiúval. Kis fekete szalag volt a dzsekijén. Tudtam mit jelent. Köszönt, aztán elfordította a fejét.
Azóta mindig gyújtok egy gyertyát ilyenkor, november elején. A Barátomért…