A hisztéria megszokottnak számított nála. Mindig ugyanúgy zajlott le. Pontos időrendi sorrendben következtek egymás után, az egyetemen is tanult állomások. Nem kellett mást tennie a középkorú orvosnak, miután észlelte, mint kivárni a folyamat végét. Még nyugodtan hátra is dőlhetett, elfogyaszthatta délelőtti kávéját, hozzá az elmaradhatatlan aprósütemény. Igaz, először majdnem elkerülte a figyelmét a közelgő robbanás, olyan finom jelekkel indult jellemzően a páciens alkatára, aki harminc éves nő létére kissé koravénnek látszott, talán a kövérkés alkatából kifolyólag.
A rajta képződött húspárna idő előtt asszonyossá tette, a valójában még a leányságát alig elhagyó betegét, kialakítva benne bizonyos fajta fóbiás viszonyt az ételekhez. Megtéve őket bűnbaknak, ezzel elfedve maga előtt is a valódi okok láncolatát, ami végül is a testének odúszerű felépítéséhez vezetett, ahová el lehetett bújni a megpróbáltatások elől. Csakhogy arra nem számított, hogy az elhízással újabb fájdalmak érik, elfedve a régit. Így a háttérbe szorulásuk a baj forrásához való hozzáférést tette lehetetlenné, felnagyítva az úgynevezett tünetet, figyelme fő tárgyává téve, megerősödésre ösztönözte. Ezáltal valóban annak látszott, ami eredendően nem volt, míg nem kezdte játszani ezt a hamis szerepet, megtévesztve a kevésbé rutinos pszichiátereket.
Ebbe a csapdába majdnem ő is belesétált, hiszen egy kaméleonhoz méltóan átvette a tünet együttes egy divatos betegség összes árnyalatát úgy, hogy kétség sem fért hozzá, arról van szó, de csupán a legfelső rétegben. Elintézhette volna a dolgot egy-két jól bevált gyógyszer felírásával, mégsem tette. Ahogy nézte a széken kifordult szemmel hátra hanyatló, zilált páciensét, valami enyhe megbánást érzett, kisebbfajta undorral vegyítve. Mindezt a tehetetlensége számlájára írta, csakhogy, a ripacskodó viselkedést látva visszaerőszakolja a klasszikus diagnózisok rendszerébe a hisztéria címszó alá. Így megnyugodva, még mindig időt adva a változásra, rezignáltan állapította meg, hogy csupán a harmadik fázisnál tartanak. Ezek szerint még kettő hátra volt, a neheze már lezajlott. Most már csak a végjáték következik, nem kis színészi tehetséget kívánva a fiatal pácienstől. Ugyanis az értelme kezd az előtérbe nyomulni és ellenőrzése alá vonni a szituációt, míg el nem jut a teljes normalizáláshoz, óhatatlanul kiváltva a szégyenérzetet mindkettőjükből a túlzott kitárulkozás miatt. Mindenesetre az, hogy a nő kevésbé viselkedett zavartan, mint a hozzá hasonló betegek, számtalan kérdést felvetett számára, a tévedés lehetőségét sem kizárva. Ennek a gondolatnak az észlelése megzavarta, ehhez járult a páciens tekintetébe bujkáló alig észrevehető gúny felvillanása, miközben rendezgette ruházatát és frizuráját akár egy légyott után hazafelé készülődve. Egyetlen lehetőség maradt a pszichiáter számára. Kivett a fiókból egy receptet, felírt rá egy erős nyugtatót, majd rögtön megbánta a betege csalódott arcát látva.
– „ Mint egy primadonna, mikor a fellépése utáni napon a negatív kritikát olvassa, ami egyértelműen közli vele bukását, hiszen számára az-az ideggyengeség ítélete, ami kimondatott rá, kétségbeesést váltva ki belőle.” – Erre a gondolatra visszahúzta a receptet tartó kezét. Letette a papírost az asztalra. A nő arcán szelíd mosoly jelent meg. Most először tapasztalt rajta igazi, őszinte emberi megnyilvánulást a valódi kommunikáció megindulásának első jeleként.
A rajta képződött húspárna idő előtt asszonyossá tette, a valójában még a leányságát alig elhagyó betegét, kialakítva benne bizonyos fajta fóbiás viszonyt az ételekhez. Megtéve őket bűnbaknak, ezzel elfedve maga előtt is a valódi okok láncolatát, ami végül is a testének odúszerű felépítéséhez vezetett, ahová el lehetett bújni a megpróbáltatások elől. Csakhogy arra nem számított, hogy az elhízással újabb fájdalmak érik, elfedve a régit. Így a háttérbe szorulásuk a baj forrásához való hozzáférést tette lehetetlenné, felnagyítva az úgynevezett tünetet, figyelme fő tárgyává téve, megerősödésre ösztönözte. Ezáltal valóban annak látszott, ami eredendően nem volt, míg nem kezdte játszani ezt a hamis szerepet, megtévesztve a kevésbé rutinos pszichiátereket.
Ebbe a csapdába majdnem ő is belesétált, hiszen egy kaméleonhoz méltóan átvette a tünet együttes egy divatos betegség összes árnyalatát úgy, hogy kétség sem fért hozzá, arról van szó, de csupán a legfelső rétegben. Elintézhette volna a dolgot egy-két jól bevált gyógyszer felírásával, mégsem tette. Ahogy nézte a széken kifordult szemmel hátra hanyatló, zilált páciensét, valami enyhe megbánást érzett, kisebbfajta undorral vegyítve. Mindezt a tehetetlensége számlájára írta, csakhogy, a ripacskodó viselkedést látva visszaerőszakolja a klasszikus diagnózisok rendszerébe a hisztéria címszó alá. Így megnyugodva, még mindig időt adva a változásra, rezignáltan állapította meg, hogy csupán a harmadik fázisnál tartanak. Ezek szerint még kettő hátra volt, a neheze már lezajlott. Most már csak a végjáték következik, nem kis színészi tehetséget kívánva a fiatal pácienstől. Ugyanis az értelme kezd az előtérbe nyomulni és ellenőrzése alá vonni a szituációt, míg el nem jut a teljes normalizáláshoz, óhatatlanul kiváltva a szégyenérzetet mindkettőjükből a túlzott kitárulkozás miatt. Mindenesetre az, hogy a nő kevésbé viselkedett zavartan, mint a hozzá hasonló betegek, számtalan kérdést felvetett számára, a tévedés lehetőségét sem kizárva. Ennek a gondolatnak az észlelése megzavarta, ehhez járult a páciens tekintetébe bujkáló alig észrevehető gúny felvillanása, miközben rendezgette ruházatát és frizuráját akár egy légyott után hazafelé készülődve. Egyetlen lehetőség maradt a pszichiáter számára. Kivett a fiókból egy receptet, felírt rá egy erős nyugtatót, majd rögtön megbánta a betege csalódott arcát látva.
– „ Mint egy primadonna, mikor a fellépése utáni napon a negatív kritikát olvassa, ami egyértelműen közli vele bukását, hiszen számára az-az ideggyengeség ítélete, ami kimondatott rá, kétségbeesést váltva ki belőle.” – Erre a gondolatra visszahúzta a receptet tartó kezét. Letette a papírost az asztalra. A nő arcán szelíd mosoly jelent meg. Most először tapasztalt rajta igazi, őszinte emberi megnyilvánulást a valódi kommunikáció megindulásának első jeleként.