Már évek óta nem látta, mégis meglepődött hajdani tanára tartózkodó viselkedésén Miközben rengeteg ember odalépett hozzá gratulálni, ő mozdulatlanul meghúzódott egy távoli szegletben, a kiállító terem legsötétebb zugában. Félig eltakarva egy élénkzöld fikusszal, talán még szándékosan el is bújt, nehogy tekintetük véletlenül is találkozzon.
– „Mit érdekel engem!” – legyintett képzeletben, de tetten érte magát saját hazugságán, amikor csupán mérsékelt örömmel fogadta az elismerő szavakat.
– Uram ön zseniális! – hallotta a legtekintélyesebb, ezáltal a festő körökben rettegett kritikus vélemény nyilvánítását. Hiszen erre várt évek óta hiába. Minduntalan csalódva legújabb műve után, hogy elkerülte a szaktekintély érdeklődését. Figyelemre sem méltatta egy aprócska cikkben megnyilvánulva legalább, ami mégiscsak ítéletet mondott róla. A középszer unalmas, szóra sem érdemes kifejezését húzta rá láthatatlanul hallgatásával.
– „Még csak nem is rossz.” – hallotta vissza a pletykákból, valamilyen szinten elferdítve mindenkinek a saját szája íze szerint. A lényeg azonban megmaradt, és a huszonegyedik század legsúlyosabb vádját mondta ki rá az unalmas szóval. Mintha a homlokára pecsételték volna a semmit mondás lassan csordogáló sekélyességét. Ő nem rendelkezett annyi ellenálló képességgel, hogy a világgal szembe menve érvényesítse saját véleményét, ami valójában megegyezett a kívülről jövővel, ha bevallatlan maradt is. Hogy mégis azonosnak érezte ez megnyilvánult a kedvetlen és lassú munkatempójában. Hónapokig bíbelődött egyetlen vonással, tönkretéve vele számtalan vásznat. Sokszor megtépázva végezte egy alig elkezdett, de soha be nem fejezett munkája.
– „Igazi hisztérika lettem, és ez nem áll jól nekem.” – gondolta olyankor, mert felvett szerep csupán, amivel tehetetlenségemet palástolom. Mozgást színlelek ott ahol minden mozdulatlan akár egy pocsolyában, ami csak tengődik, míg végképp ki nem szárad, és pár nap múlva azt sem tudják, hogy létezett e valaha is. Talán ez nem is lenne baj, de én sem érzem a lüktetést, ami jelezné az áramlás valahová vezető mozgását. Az ebből következő feltorlódás megakadályozza az előrelépést. Íme mégis sikerült, megszületett a régi ismerős alkotás, ami kísértetiesen hasonlít, vagy talán ugyanaz, mint a gyermekkori rajzon, ami eljuttatott a szigorú tanárhoz, aki kérlelhetetlennek bizonyult a legkisebb kisiklással szemben is, ami a forma szabályozottságát megsértette volna.
– „Csak semmi szárnyalás, csapongás! Először teremtsük meg neki az alapot, e nélkül puszta ábránd az egész, olyan akár az álom, csupán ránk tartozik.” – hangoztatta. Otthon elővette a fiókból a pályáját elindító rajzát. Sokáig forgatta a kezében, majd odalépett a telefonhoz és tárcsázott.
– Haló! – szólt bele a mestere a tőle megszokott nyersességgel.
Ő anélkül, hogy közölte volna a nevét csak annyit mondott, – köszönöm.
A férfi nem válaszolt, már azt hitte nincs is ott, amikor mégis csak megszólalt.
– most már csaponghat, és ábrándozhat, megdolgozott érte. – majd letette a telefont.
Ezt a pár mondatot várta hosszú évek során, amivel tanára tulajdonképpen útra bocsájtotta.
– „Mit érdekel engem!” – legyintett képzeletben, de tetten érte magát saját hazugságán, amikor csupán mérsékelt örömmel fogadta az elismerő szavakat.
– Uram ön zseniális! – hallotta a legtekintélyesebb, ezáltal a festő körökben rettegett kritikus vélemény nyilvánítását. Hiszen erre várt évek óta hiába. Minduntalan csalódva legújabb műve után, hogy elkerülte a szaktekintély érdeklődését. Figyelemre sem méltatta egy aprócska cikkben megnyilvánulva legalább, ami mégiscsak ítéletet mondott róla. A középszer unalmas, szóra sem érdemes kifejezését húzta rá láthatatlanul hallgatásával.
– „Még csak nem is rossz.” – hallotta vissza a pletykákból, valamilyen szinten elferdítve mindenkinek a saját szája íze szerint. A lényeg azonban megmaradt, és a huszonegyedik század legsúlyosabb vádját mondta ki rá az unalmas szóval. Mintha a homlokára pecsételték volna a semmit mondás lassan csordogáló sekélyességét. Ő nem rendelkezett annyi ellenálló képességgel, hogy a világgal szembe menve érvényesítse saját véleményét, ami valójában megegyezett a kívülről jövővel, ha bevallatlan maradt is. Hogy mégis azonosnak érezte ez megnyilvánult a kedvetlen és lassú munkatempójában. Hónapokig bíbelődött egyetlen vonással, tönkretéve vele számtalan vásznat. Sokszor megtépázva végezte egy alig elkezdett, de soha be nem fejezett munkája.
– „Igazi hisztérika lettem, és ez nem áll jól nekem.” – gondolta olyankor, mert felvett szerep csupán, amivel tehetetlenségemet palástolom. Mozgást színlelek ott ahol minden mozdulatlan akár egy pocsolyában, ami csak tengődik, míg végképp ki nem szárad, és pár nap múlva azt sem tudják, hogy létezett e valaha is. Talán ez nem is lenne baj, de én sem érzem a lüktetést, ami jelezné az áramlás valahová vezető mozgását. Az ebből következő feltorlódás megakadályozza az előrelépést. Íme mégis sikerült, megszületett a régi ismerős alkotás, ami kísértetiesen hasonlít, vagy talán ugyanaz, mint a gyermekkori rajzon, ami eljuttatott a szigorú tanárhoz, aki kérlelhetetlennek bizonyult a legkisebb kisiklással szemben is, ami a forma szabályozottságát megsértette volna.
– „Csak semmi szárnyalás, csapongás! Először teremtsük meg neki az alapot, e nélkül puszta ábránd az egész, olyan akár az álom, csupán ránk tartozik.” – hangoztatta. Otthon elővette a fiókból a pályáját elindító rajzát. Sokáig forgatta a kezében, majd odalépett a telefonhoz és tárcsázott.
– Haló! – szólt bele a mestere a tőle megszokott nyersességgel.
Ő anélkül, hogy közölte volna a nevét csak annyit mondott, – köszönöm.
A férfi nem válaszolt, már azt hitte nincs is ott, amikor mégis csak megszólalt.
– most már csaponghat, és ábrándozhat, megdolgozott érte. – majd letette a telefont.
Ezt a pár mondatot várta hosszú évek során, amivel tanára tulajdonképpen útra bocsájtotta.