Zöld szemek titka (Nagyanyám meséje)

Nagyon szerencsés gyerek voltam! Mindkét nagyanyám nagyon hosszú életű volt. Egyikük velünk lakott, másik a szemben lévő utcasoron tőlünk kicsit jobbra a tó irányába.
Kákicsi lány volt, az Ormánság széléből hozta nagyapám. Szeretett mesélni nekünk, mi pedig szerettük hallgatni történeteit, amiket talán egy kicsit ki is színezett a maga képzelet világában.

Egyik szegénységből kerültem lányom a másikba, de nagyapádnál jóravalóbb embert nem is kívánhattam volna magamnak. Mikor anyád megszületett nemsokra rá nagyon beteg lett. Láz kínozta, nem evett, nagyon legyengült. Orvos nem volt a faluban. Szekérrel mentek akkoriban orvosért a városba, ha tudtak. Hát mi lányom nem tudtunk orvost hozni, mert se szekerünk se pénzünk nem volt rá. Nem maradt más, este mikor besötétedett kimentem a gödörpartra az öreg Málihoz hogy segítsen. Máli néni értett a gyógyításhoz, ismerte a gyógyító fűveket, főzeteket tudott csinálni. Eljött velem, hogy lássa, mi van anyáddal. Látta, amit látott! Azt mondta adjam oda neki anyádat, és másnap mire felkel a nap visszahozza egészségesen. Láttam nagyapád rosszalló tekintetét, de nem volt mit tenni, ha azt akartam, hogy anyád még sokáig láthassa a napvilágot oda kellett adjam Máli néninek. A fáradság az aggodalom rám telepedett, elsötétedett előttem minden:

Láttam Máli nénit, ölében anyáddal, ahogy fut a poros út hosszú csapásán a legelő felé távolabb, egyre messzebbre egészen a kiserdő aljáig. Ott letette anyádat a legelő éjszakai harmatcseppekben ragyogó fűjébe. Karjait kitárt, az ég felé emelte, macskaszemeinek zöld sugarai, mint valami égi jelek cikáztak a sötét égbolton. Kémlelte a távoli sötétséget, és várt. Hatalmas mennydörgéssel érkeztek a fekete esőfelhők, melyeket az adriai szelek gurítottak maguk előtt. A legelő rétje fölött megeredtek az égi csatornák és kékes-zölden ragyogó esőcseppeket záporoztak. Máli anyádat kezében tartva ott állt csuromvizesen a legelőn és mosolygott. Majd a szelek újra felkapták a felhőket és mielőtt még végleg eltűntek volna visszakanyarodtak a legelő fölé. Körbe-körbetáncoltak, vidáman, mosolyogva ölelték, cirógatták Málit és anyádat, majd szélfuvallat-csókot leheltek arcukra és elillantak a kiserdő sötétjébe.
Nagyapád ébresztgetett. Mikor kinyitottam a szemem Máli ült a kiskonyhában, ölében anyáddal, aki maga volt a varázslat, egyik szemecskéje kék volt, a másik zöld. Nyoma nem volt rajta a betegségnek.
Hát lányom neked is olyan zöld a szemed, mint édesanyádé. Tudd, ha a nap megvilágítja, érdekes sáfránysárga szín öleli körbe, melyben egy kis kék pontocska úszkál.
Ez Máli öröksége és az adriai szelek ajándéka!

A falu végén már nincs meg az öreg gödör, Máli már hosszú-hosszú ideje az égi utakat járja. Azóta sem hullottak a kiserdő melletti legelőre kékes-zölden ragyogó esőcseppek sem, hacsak a harmatcseppeket a fű zöldje meg nem színezte, vagy a kék égbolt egy darabkáját vissza nem tükrözte. Máli történetét még anyám a gyerekeimnek is elmesélte. Hozzátette a maga gondolatát: mindaddig lesznek zöld szemek, míg az adriai szelek fújnak, esőfelhőket gurítanak oda, hol a legnagyobb a szükség.

[i] (Szeretett nagyanyám emlékére)[/i]

“Zöld szemek titka (Nagyanyám meséje)” bejegyzéshez 22 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Köszönöm, hogy elolvastad nagyim meséjét. Örömmel láttalak nálam, ölellek szeretettel: Klári

Szólj hozzá!