Egy asztal története

Borús felhők gyülekeztek az égen. Nem akartam elázni. Mégis lepett ez a hirtelen időváltozás. Mikor elindultam esernyő nélkül gyönyörűen sütött a tavaszi nap. Nem messze kiszúrtam egy kávéházat. Bementem. Nem legdrágább, de nem is olyan ócska helynek látszott. Bent egy kisasszony fogadott. Asztalt kaptam az ablaknál. Pompás, gondoltam így legalább látom, hogy áll az eső, ugyanis már kezdett szemerkélni. Az itallapot böngésztem. Elvesztem a sok kávéfajtában, miket nem találtam nagyon drágának. Hirtelen a szemem sarkából észrevettem, hogy áll mellettem valaki. Biztos a pincér. Így aztán gyorsan még végigszaladtam a választékon. Mikor felnéztem megijedtem, sőt még ugrottam is kicsit. Egy nagyon magas ősz hajú és szakállú bácsi állt mellettem fekete kabátban. Nem tudtam hova tenni ki lehet.
– Bocsánat. Valami baj van?- kérdeztem.
– Megbocsásson uram, de ez itt az én helyem.- válaszolta határozottan.
Hirtelen tiszteletlennek éreztem magam. Szemem a “foglalt” táblát kereste az asztalon, de nem volt ilyen tábla. Szabad asztal volt. Azért vezetett ide a kisasszony. Valami tréfa lenne? Az időm meghecceli a fiatalt? Vagy mint a buszon, villamoson át kell adni a helyet az idősebbnek? Meredten bámult rám. Nem volt sem ideges sem mérges, de várta mikor állok már fel innen.
– Bocsánat. Én itt kaptam helyet.- mondtam neki.
Aztán az udvariasságom nem feledve hozzá tettem:
– De ha gondolja, szívesen elülök máshova.
Most mintha fordult volna a kocka. Ő érezte viccnek a helyzetet. Komorrá vált. Felhúzta homlokát. Ráncai, mint a tenger hullámai.
– Maradjon csak. Majd leülök maga mellé.
Egy másik asztaltól elrántott egy széket, és leült velem szembe. Villámok cikáztak szeméből.
Kellemetlenül kezdtem magam érezni. Azon voltam, hogy tényleg elülök innen, vagy ami jobb lett volna, elmegyek és keresek egy másik helyet. Mikor ez végig szaladt az agyamon, kettőnk közé lépett a pincér. Mindketten feketét kértünk. A pincér gyorsan távozott. Megint ketten maradtunk.
Kínos csend. Próbáltam elkerülni a tekintetét.
Inkább az asztalt néztem vagy kinéztem az ablakon.
Az eső már szakadt. A hatalmas pocsolyákban csattogtak az esőcseppek. Kihozták a kávékat. Az öregúr épphogy egy kortyot nyelt a kávéból. Visszatette az asztalra és beszélni kezdett.
– Tudja uram sokat jelent nekem ez az hely. No, nem a kávéház, hanem ahol most ülünk. Itt adtam első randevút a feleségemnek. A kezét is itt kértem meg 40 évvel ezelőtt. Ennél az asztalnál tudtam meg, hogy terhes a lányunkkal. Itt ünnepeltük minden évfordulónkat, és itt tudtam meg egy hete az öccsétől, aki itt ült, mint én, hogy meghalt a kórházban. Most ehhez az asztalhoz várom a lányomat, aki a hír hallatára meglátogat. Bizony. Ez az asztal sok mindennek volt tanúja. A harmadik hangtalan fél, aki az élet el nem felejtett pillanatait őrzi magában.
Megértettem miért fontos az öregúrnak.
Gyorsan megittam a kávémat, és indulni készültem. Majd a pultnál fizetek.
– Nem tudtam, hogy valakinek egy asztal mennyit jelent. Részvétem a felesége miatt. Minden jót. Viszont látásra.
– Várjon egy kicsit! Eddig mindig üresen várt ez az asztal, soha nem ült le senki idegen. Maga az első. Ez is asztal örök dokumentuma lesz. Köszönöm, hogy meghallgatott. Minden jót önnek is.
Azzal távoztam. Az eső is elállt, csak a fákról, a házak ereszéről csöpögött fáradtan.

Kálóczi Balázs
2019 04.014.