Ahová muszáj bejutni

Akadálymentesítetlen helyek, Pécs

A történet megírása előtt elgondolkodtam, hogy vajon hányan olvassák el szépnek egyáltalán nem mondott, ;nyavalygásnak; tűnő szösszenetem. Aki nem szeret a kínlódásról olvasni, az már az elején lapozzon el, s inkább menjen ki futni egyet a szabadba. Úgyis csak azok értik meg a szitut, akik kerültek már kiszolgáltatott helyzetbe. Sérültként igyekszem kikerülni a kutyaszorító helyzeteket, ahova nem tudok egyedül bejutni, oda inkább nem megyek, mert fel tudom mérni, hogy a segítőmnek is nehéz vagyok, a kocsim súlya, s az pár száz kilóm. Az már épp elég a segítő derék rándulásához, vagy egy csigolya kiugrásához, s akkor még az én testi épségemre nem is gondoltam. Ezek a dolgok mit sem érdeklik egészséges kollégáimat, csak az, hogy el kell mennem üzemorvoshoz. Igaz, neki könnyebb lenne kijönni a munkahelyre, de ;szegénynek; sok a betege.
Lesz ami lesz, évente egyszer mennünk kell az orvoshoz. Szerencsémre, mozgássérült kollegámmal együtt megyünk, ő izomsorvadásos. Inkább a városi tömegközlekedést választom. Nagy kocsimmal még nem szálltam be kisbuszba, s tudom, hogy nagyon dűlékeny a tolókocsim, így jobb a bajt elkerülnöm.
Áprilisi hideg nap volt csöpörgött az eső, elkélt a sapi is. Bár melegen öltöztem, mégis csípősnek éreztem az időt. Mikor leszálltam a buszról, úgy döntöttem elmegyek sétálni, így kiszellőztetem a fejem, s megszűnik a szorongásom, amelyet teljesen más dolog miatt érzek.
Még van egy kis időm, bebújók a Citrom utca egyik épülete alá, ahol nem ér az eső. Köröttem rohanó emberek, macskakövön cipőjük koppanása élesen hasít fülembe. A fehér kisbuszt, amely csak mozgássérült kártyával hajthat be az utcába meglátva követem. A meredek, négy-öt lépcsőre odateszik a rámpát, sofőr lent tartja két lábával. Ügyel, hogy Csabi rendesen ráálljon, s szét ne csússzon a rámpa. Csabi tesója Tomi, fogja testvérét, aki teljesen hanyatt dőlt, mert nem tudja magát tartani, közben kocsiját irányítja. A levegőben ott a félelem, amikor az utolsó lépcsőnél megakad a kocsija, s majdnem hanyatt kiesik.
;Gyerekek én nem merek felmenni!; ;Csak állj be rendesen!; – hangzik a kérés. Zabszem nem fér meg a hátsómba, de elindulok felfelé, félúton hátsó két kerékre áll a kocsim, menthetetlenül kiestem volna, s a nyakamat töröm, ha Tomi erőnek erejével nem húz felfelé. Egy nagy szusszanás után újra nekirugózunk az utolsó lépcsőnek, ez simábban ment, mint az előző négy meredek lépcső.
A kedves olvasónak úgy tudnám képileg megmutatni, mintegy nehezített hegyitúrát. De ott legalább az ember kedvtelésből mászik fel a nagy hegycsúcsra, hogy elérje a kéklő eget.
A kis udvarban csak két zöldellő fa áll, körülötte csak betont látni. Bele is gondoltam, ha itt kellene élnem, két nap után besokkolnék.
Két perc alatt végeztem az orvosnál, már szólni sem akartam a bejutás véget. Mindig az a vége a vitáknak, hogy ;Régen kézen fogva be tudott jönni az édesanyjával, Henriett.; ;Igen doktor úr, csak azóta eltelt nyolc év, s megváltozott a mozgásállapotom.;
Magamban azért háborgok, ez a huszonegyedik század, akadálymentesítés folyik a csapból is, de ahol szükség lenne rá, ott se hírét, se hamvát nem látni. Egyszer, majd nehogy Csabinak legyen igaza, hogy mentővel, vérző fejjel, s egyéb sérülésekkel vigyenek a kórházba, mert hanyattestünk a lépcsőn.
Félni kezdtem, mert fél négy felé járt az idő, s a másik segítő még nem érkezett meg, s négykor megy az utolsó akadálymentes buszom haza. A lejutás is elég bajos volt, egyesbe kapcsoltam a kocsim lefele a rámpán, elég gyorsnak bizonyult. Megköszöntem a segítséget, s uzsgyi, száguldoztam a buszvégre. Nagyon fáztam, de örültem hogy vége az erőltetett menetnek, s nemsokára hazaérek.
2019. április. 14.

“Ahová muszáj bejutni” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Henriett!
    Szomorú! Ennyit az akadálymentesítésről.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

Szólj hozzá!