Drága Nagyapám!

Drága nagyapám szerető karja nagyon rég nem ölel már. Alig négy évesen keserves volt megértenem, hogy többé nem látom, s nem szól hozzám. Sokáig kerestem, végtelenül ragaszkodtam hozzá, s ez a ragaszkodás örökké elkísér. Naponta erősebb a hiánya.
Nagyapám erdész volt, de mire megszülettem arra ő már nyugdíjas éveit töltötte.
Szegénykém tüdőbetegségben szenvedett, s néha kórházba került. De mindig sugárzott az arca, amikor ölelve csókolt.
Megsárgult fényképek is arról mesélnek, mennyire szeretett. Mindig a karjában tartott, szelíd mosolygós tekintetét rámemelte, nagy fekete szeme csillogott szeretettel.
Örömmel fogadom, ha az emberek mesélnek róla, mert emlékükben még mindig él az én nagyapám. Ahogy mindennap a pincéhez járt, s sárga rózsát vitt egy kicsi lánynak. Mielőtt a kezébe adta volna tüskéit leszedte meg ne szúrja ujjacskáit.
Kövestetőn, nagyapám takaros kis kunyhója felett ragyogott a nap. Nagyapám keze munkáját őrzi az a kis kunyhó, amelyet épitett az út mellé a fák árnyékába. Itt pihent ebéd után, megfáradt végtagjait vaságyán elnyújthatta.
Valahányszor arra visz az utam, nagyot dobban szívem rogyadozó kunyhó láttán, s súgom neked könnyek közt: – Édespapám, látszik még a kicsi kunyhód, ahol annyi időt töltöttél.
Gyakran sétáltunk itt anyuval, mikor még nem tudtam egymagam kiszabadulni a négy fal közül. Mindig megnyugodtam kunyhód közelében, tudtam, szerettél itt lenni.
A kövestetői buszmegállót nagyon sokáig “Csomor kunyhói megállónak” hívták.
Bizonyára tőle örököltem az erdő szeretetét.
Egyszercsak megéreztem a szabadság édes ízét háromkerekű megybordó mopedem által, amit én csak motornak nevezek. Innentől kezdve nem volt megállás a fák országáig, ahova ha belépek, mindig “levetettem magamról” zaklatott lelkiállapotomat. Körülöleltek a fák, leveleik simogattak, s törölték fájó könnyeim. A természet lágy ölén ringatózom, s a négy évszak arculatát figyelem. Hallod nagyapám, itt vagyok boldog veled a kék ég alatt!
Sűrű lombos erdő közepébe bemenni nem tudok. Légpuska dördülése után keserves sírását hallom egy kis őznek, a golyó biztosan eltalálta szegénykét, s ott fekszik valahol szenvedőn, vérző sebbel. Drága papám most biztosan megkeresné, ölbe venné, hazavinné és meggyógyítaná, ahogyan tette fénylő erdész korában. Árva pöttyös hátú kis őzgida ott feküdt elpusztult anyja mellett. Papám levette erdész kabátját, betakarta vele, a gidát karjába vette, s hazavitte. Felnevelte, cumisüvegből etetgette, s dédelgette. Hamarosan megerősödött, s visszaengedte az erdőbe.
Kissé megfakult fekete-fehér fényképet őrzök az én szelídlelkű drága nagyapámról,aki erdészruhájában ül a földön, széles mosolyával nagy tenyerével gyengéden simogatja őzikéjét. Szeretetreméltó nagyapám ekkortájt a negyvenes éveiben járhatott.
Összeérnek a zöldlombú fák, mintha kaput alkotnának, jólesik hogy hűst adnak. Az előbb a dombtetőn még perzselte bőrömet a nap, de nem bírtam otthagyni, a látványt, ahogy a lágy szellő fújdogált, hegyek bölcsőjében ringatta a lombkoronákat.
Patak felől szomját oltó gyönyörű szarvas rohan át előttem megbújni a sűrű sötét erdő mélyére.
Drága nagyapám, szívem rejtekére költöztél sok év után. A szeretetem hozta őt vissza hozzám. Lelke lelkemhez simul, drága jelenlétét érezhetem. Az élet kegyetlenül elvett tőlem, de ismét visszakaptalak, mindennél többet jelent számomra, hogy itt érezhetlek magam mellett, drága nagyapám.
2018. július. 14.

“Drága Nagyapám!” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Babu
    nagyon szépen hogy olvastál. nagyon szerettem a nagyapámat. szeretettel: heni

  2. Nagy szeretett árad novelládból kedves Henriett !
    Szépen megirt történetedhez nagy gratulációm !
    Szeretettel…..Babu:]

Szólj hozzá!