Emlékképek: Hósapkás fenyők

A Tél nyomait már látni véltem kinn az esti szürkületben, mikor az ablakom előtt állva kinéztem a lecsupaszított kertre. A zöld fenyők a kert végében büszkén, egyenes derékkal állták, mikor a szél körbe-körbeszaladt köztük, megsimogatta zöld tűleveleiket. Büszkék voltak, tudták, ha fejükre fehér hósapkát húz a Tél, akkor már közeleg a karácsony is.
Elnéztem ezeket a fenyőfákat, melyeknek látvány lelkem legmélyebb zugába bújtatott emléket idézett meg. Odahúztam az öreg ütött-kopott fotelemet az ablak elé, néztem a fenyőfákat.
Láttam a ház melletti kis fenyvest ott, akkor abban az isten háta mögötti kis faluban, ahol életem leggyönyörűbb karácsonyát kaptam.
Számomra kivételes ember volt, és a mai napig is az. Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miben rejlett a különlegessége. Jó vágású, helyes férfi volt, mindig meg tudott nevettetni, apróságokkal meglepni. Mellette valahogy nem hiányzott semmi, biztonságban éreztem magam.
Azon a télen hatalmas hó esett. Gyakran találkozgattunk, legtöbbször nála voltunk. Ahogy enyhén jobbra ível a kanyar a falu felé, ott jobb oldalt volt a fenyves, mellette a ház. Takaros kis porta volt. Ahogy ez faluhelyen szokás. Kis kert, egy két gyümölcsfa az udvarban, amit addigra már belepett a hó. A meggyfaágán ott volt a madáretető a hívatlan látogatóknak. A kiskaputól keskeny járda és három lépcsőfok vitt a bejáratig. Az előszoba ablakai balra a kertre néztek. Szemben volt egy hálószoba, jobbra egy nagyszoba, melynek ablaka az utcára nézett. Hátrébb a konyha, kamra, és a többi helyiség. Kicsi, de kellemesen otthonos ház volt. Az enyém is lehetett egy egészen rövidke időre.
Azt tudtam, hogy a szent estét nyilvánvalóan otthon kell töltenem, mert drága anyámnak már így is épp elege volt az én dolgaimból. Jó falusi szokáshoz híven a pletyka az ugye nagyon gyorsan terjed. Anyámnak megvoltak az elvárásai, melyekből nem engedett. Az sem érdekelte, hogy a huszadik évemen túl voltam, dolgoztam. Mindegy is volt, hisz otthon laktam még, ami egyet jelentett azzal, hogy az időmmel is elszámoltattak.
Jól jöttek ilyenkor a barátnők, mert ebben azért segítettek. Így volt ez akkor december huszonharmadikán is, mert barátnőm szülinapja miatt náluk aludtam az nap este.
Ott, abban a kis házban akkor karácsonyeste volt, csak nekem. Amikor az előszobába beléptem megláttam a karácsonyfát. Mintha tegnap lett volna: gyönyörű, hatalmas, formás volt a fa, felért egészen a kis ház plafonjáig. Piros díszek és szaloncukor papírok csillogtak rajta, égtek a gyertyák. A kis asztalon meg volt terítve, mert drága Elza néninek mindennél fontosabb volt a fia, egy kicsit talán én is fontos voltam neki.
Kettesben töltöttük ezt az estét, a mi karácsonyesténket. Aznap este, ahogy szeretni tudott, semmihez sem fogható. Ott voltunk ketten, csak mi, ketten akik tökéletesek voltunk egymásnak. Mindent odaadtam volna, hogy ne legyen vége. Még az elképzelhetetlenre is képes lettem volna.
El tudtam játszani a gondolattal, hogy mi ketten majd egyszer talán egy pár is lehetünk. Lehetünk? De mikor? Ha nem lesz már nős? Ha tud dönteni, választani? Fel tudja vállalni a kapcsolatunkat? Fel akarja vállalni ezt a kapcsolatot?
Gyakran megkérdeztem ezeket akkoriban magamtól. Képtelen voltam szembenézni a valóságos élethelyzettel, amivel most először szembekerültem. A nagybetűs szerelem, a nagy szerelem, amivel nem tudtam mit kezdeni, mert nem tudtam megtartani Őt.
Miért is? Megmondani nem tudom, csak magamnak kerestem rá a magyarázatot. Talán nem voltam elég rámenős, vagy egy gyerek megoldotta volna a dolgot, csalnom, hazudnom kellett volna, hogy maradjon. Képtelen voltam bármelyikre is.
A nagy tipródás közepette döntöttek helyettem és helyette is. Ismét apa lett! Bármennyire szerettem, akartam Őt magamnak abban a pillanatban szertefoszlott minden képzelgésem, és kezdtem leszállni a földre, de valahogy nagyon nehezen tudtam megállni. Idő kellett hozzá, hogy elfogadjam a helyzetet, amit más választott helyettünk, de nekünk választotta. Talán okosabb volt? Vagy csak rámenősebb? Most már mindegy…
Vagy talán mégsem? Hisz a mai este még erről a lecsupaszított kertről és a hósapkás fenyőkről is Ő jut eszembe. Az, hogy legszívesebben kimennék a kertbe, fenyőfa lennék hósapkában, akit majd karácsonyra egyszer hazavisz még valaki.

“Emlékképek: Hósapkás fenyők” bejegyzéshez 20 hozzászólás

  1. Kedves Éva! örömmel láttalak nálam, köszönöm, hogy olvastál, megosztottad velem gondolataidat. Ölellek szeretettel: Klári

  2. Kedves Klári. Az emlékeket a szívünkben érezzük, még akkor is, ha nincsenek velünk. A boldogtalanság egyre jobban felszínre hozza ezeket az érzéseket. Megható történetedhez gratulálok. Sok szeretettel: Éva

  3. Kedves Rita! Köszönöm soraidat, jólestek a szavaid. Nagyon jól gondolod! Csakis jó szívvel tudok visszaemlékezni arra az időszakra.
    Ölellek szeretettel: Klári(f)

  4. Kedves Klári!

    Talán attól szép az emlék, hogy nem lettetek egy pár. Nehéz lett volna, hiszen neki ott volt a családja. Ha megmaradt a felesége mellett, akkor a gyerekek nem nőttek fel apa nélkül, ahogy az enyémek. Az is emlék, de nekik keserű és szomorú, ahogy nekem is. A szerelem jön, mint egy gyorsvonat, nem lehet megállítani, de okosan dönteni azt lehet, és Te okosan döntöttél. Büszke lehetsz magadra és jó szívvel emlékezhetsz vissza erre a szerelemre.

    Szeretettel: Rita(f)

  5. Drága Éva! Nagyon köszönöm megértő soraidat. Ölellek szeretettel: Klári(f)

  6. Kedves Klári! Az érzéseid nagyon mélyről jönnek, fájdalmasak. Ő ott van a szíved csücskében. Sok minden nem úgy történik, ahogy mi akarjuk. S talán néha jobb is. Később jön rá az ember. Az önvallomáshoz, nagy akaraterő kell. Zseniálisan megírt történetedhez, szeretettel gratulálok. Éva

  7. Kedves Kata! Köszönöm figyelmedet és kedves soraidat szeretettel üdvözöllek: Klári

  8. Kedves Klári!

    Mély nyomot hagyott benned az a karácsony este. Most már csak szép emlék, de biztos így van jól. Ha jól értelmezem, veled flörtölt, felesége meg babát várt tőle… nem egy hűséges férj lett volna- szerintem. Bár, lehet nem jól ítélem meg. Ettől függetlenül, fájdalmas, de csodálatos történetet kaptunk Tőled. Szeretettel gratulálok(f)Kata

  9. Kedves Ida!
    Bizony, soha nem tudhatjuk már meg, mit is veszítettünk!
    Köszönöm kedves soraidat és látogatásodat, ölellek szeretettel: Klári(f)

  10. Kedves Klári!

    Mély nyomokat hagyott benned a történet, amit a csupasz kert, hósapkás fenyő olykor-olykor visszahoz. Az a rossz az egészben, hogy ilyen esetben, talán sohasem tudjuk meg, hogy mit veszítettünk akkor.
    Nagyon szépen tálaltad az emlékeidet.

    Szeretettel,
    Ida

  11. Kedves Magdi! Valóban szép emlék, ami maradt belőle, az itt van a soraimban. Köszönöm hogy olvastál, üdvözöllek szeretettel: Klári(f)

  12. Drága Magdi! Nagyon jól írtad, az élet döntött!
    Azonban az emlékek azok még mindig szép.
    Köszönöm hogy nálam jártál és olvastál. Ölellek szeretettel: Klári(l)

  13. Drága Babu!
    Köszönöm a megértésedet, igazad van,: gyötörnek az emlékek. Talán túl érzékeny a lelkünk?
    Köszönöm kedves soraidat, örömmel láttalak nálam, ölellek szeretettel: Klári(l)

  14. Kedves Klarika!
    Meghatódva olvastam történetedet, sokszor hiába felnőtt az ember, a sors, vagy mások döntenek helyette, nem marad más csak egy szép emlék.
    Sok szeretettel gratulálok,
    Magdi

  15. Drága Klári!
    Történeted nagyon elgondolkodtató. Az élet nem adja meg mindenkinek azt a lehetőséget, hogy a nagy szerelmével tudja leélni az életét. Mivel a Sors döntött, így egy szép emlék maradt…
    Sok szeretettel olvastalak: Magdi (l)(f)

  16. Drága Klárika !
    Olvasva írásodat engem is elfogott a szomorúság.Hogy néha nem tudtunk dönteni akkor, amikor még erőben voltunk és fiatalok, hagytuk elmenni az időt magunk mellett sok apró ,lehet értéktelen dolgok miatt.Ma már csak az emlékei gyötörnek !
    Visszaszámolni már nem lehet ,azt ami nincs!(l)
    Remek alkotásodhoz gratulálok szeretettel….Babu(f)

  17. Kedves Mária!
    Köszönöm a látogatásodat és hogy olvastál. Ahogy írod, szomorú, de nagyon szép volt!
    Ölellek szeretettel: Klári(f)

  18. Drága Icám!
    A gyanúd helytálló, nem kitaláció. Ennyi idő után is a lelkemnek jó volt, hogy leírhattam. Köszönöm, kedves soraidat és látogatásodat, ölellek szeretettel: Klári(f)

  19. Draga Klarika! Megkonnyeztem. Nagyon szepen megirt szomorusag. A befejezo ket sora csodalatos.
    Kellemes, szep napokat.(l)

  20. Drága Klárim!

    Nem tudhatom, csak az "Emlékképek" címből gyanítom, hogy a történet nem kitalált. Igaz, mindegy is, mert annyira fantasztikusan jól van megírva, hogy faltam a sorokat.
    Az élet sokszor dönt helyettünk.
    A befejezés egyszerűen zseniális.

    Elismeréssel gratulálok. Szeretettel: Icu(f)(f)

Szólj hozzá!