Forrás

1.

A kislány a margitszigeti tavacskánál állt, egészen pontosan a forrásnál, ahol becsobog a víz a tóba. Az apukájával és a nagypapájával volt ott. 3 éves forma, világosbarna haj, két copfba fésülve. Hosszú nadrág, kötött pulóver, az az igazi házi készítésű fajta. De jól állt neki. Láthatóan egész hűvös volt az idő. Azért hozták ide sétálni, hogy az anyukájának legyen egy kis pihenésnyi ideje, hiszen nemsokára szülni fog, és akkor már a kis 3 éves mellé még egy csecsemőt is el kell majd látnia.

Egy darabig álltak előbb az Árpád-hídon és etették a sirályokat a hozott kenyérdarabokkal. A kislány örömmel dobálta nekik a zsemle- és kenyérkockákat, de azok egyszer csak elfogytak. Akkor mentek csak be a szigetre, hogy sétáljanak egy nagyot. Előbb megnézték a Dunát, de csak messziről, a sétaútról – le nem mehetett a kislány egészen a vízpartra, nehogy beleessen. Jogos, én is féltettem a kisfiamat, mikor ennyi idősen vittem sétálni a Margitszigetre! Aztán elsétáltak a tavacskához, ahol a halak következtek, azokat nézegette a kislány.

– Azt nézzétek! Milyen nagy és piros! Kap ott bent levegőt? Mit eszik? Meg lehetne simogatni? Mióta van bent? Hányan vannak benne? A nagyok ugye nem eszik meg a kicsiket?

A kislány csak sorolta a kérdéseket, és az apukája igyekezett a válaszaival lépést tartani a kérdések mennyiségével. Nem mindig sikerült, mert néha már a kérdés feltétele közben el is terelte valami a lányka figyelmét. Aztán leültek az egyik padra, és a hozott elemózsiából falatoztak és ittak. A maradékot szépen elcsomagolták, vissza a hátizsákba. Lassan már úgyis menni kéne haza, hát szedelődzködni kezdtek.

Azért az apuka még odavezette a kislányt a forráshoz, hogy azt még nézzék meg. Odaállt egész közel a vízhez, beleérintette a kezét a vízbe, és noszogatta a kislányt is, hogy próbálja ki.

– Nézd, ez itt a forrás! Dugd csak bele a kezedet, nézd meg!
– Nem! – a kislány ijedten a háta mögé tette mind a két kezét, és durcásan-mérgesen méregette a lefolyó kristálytiszta vizet.
– Próbáld ki, nem lesz tőle bajod!
– Nem, nem akarom! – a kislány még hátrált is pár lépést, és a kezeit elő nem húzta volna a háta mögül.
– Ha nem, hát nem! – rázta le a vizet a kezéről az apukája.

Összedörgölte a kezeit, míg a víz nagy része el nem párolgott róla, aztán kézen fogta a kislányt, és elindultak hazafelé. De azért kicsit később megkérdezte a kislányt:

– Miért nem akartad beletenni a kezed a forrásvízbe?

Nem kapott választ…

2.

Nemrégiben a fényképalbumot nézegettük apukámmal. A testvérem meglepetésként a házassági évfordulójukra fotókönyvet akart csinálni néhány fényképből, és azt a feladatot adta ki, hogy puhatolózzak, melyik képeket szeretek a sok-sok papírképből, ami az évek alatt összegyűlt a fiókban lapuló bonbonos dobozban. Apu mindegyik képről tudott valamit mesélni. Hiába, no, ezek a képek még akkoriban készültek, amikor jó esetben 36 kockás színes film volt a fényképezőbe befűzve, meg kellett tehát gondolni, hogy ki, mit mikor fényképez le, mert drága volt ám az előhívás is!

Gondoltam, is, hogy így nehéz lesz a fényképek közül választanom és ;leadni a drótot; a huginak, ha minden képhez van történet, de legalábbis egy-egy érdekesség.

Volt olyan kép is, amire emlékeztem, ahogy bebújtam a bölcsődében a szekrényembe – még olyan pici voltam, hogy simán belefértem. Emlékeztem a balatoni nyaralásokra is a céges emeletes üdülőkben, és hogy majdnem elhagytam az egyik matchbox-kisautómat a strandon. Az autó persze nem volt lefotózva, de a strand igen. (Az autó szerencsére azóta is megvan, egy kis, fekete Porsche, mint a Knight Riderből a KITT, ha valakinek mond ez valamit.)

Aztán egy érdekes kép akadt a kezembe: állok valami korlát előtt, mellettem apu apukája, de még egész fiatalosan. Nem is a hátteret néztem, nem is a kislányt, aki egykor voltam, hanem a nagypapámat, meglepődve azon, hogy ott még mennyi haja volt. Apu észrevette, melyik képet nézem, és rámutatva a képre, mintegy nyomatékosítandó, hogy tényleg arról beszél, megszólalt:

– Hideg egy május volt az! Nézd, hogy fel vagy öltözve, pedig már valahol május felénél jártunk! a mama kötötte a kardigánodat, nem sokkal előtte kaptad meg, de milyen jó volt akkor, mert a hídon fújt ám a szél! A szigeten már nem volt olyan vészes, mert ott a fák szélárnyékot adtak. De kell legyen még egy kép aznapról… Itt lesz valahol az is…

Elhallgatott, nekiállt valamit keresni a fényképes dobozkában, és hamarosan megtalált egy másik képet is.

– Megvan! Nézd, itt a halakat nézed a tavacskában a szigeten. Élvezted azt a kirándulást, csak azt nem értem, miért nem akartad a kezedet beledugni a forrásvíz alá?

Elgondolkodtam… Valami rémlett. Bár csak 3 éves voltam, de emlékszem, hogy féltem benyúlni a víz alá. Aztán hirtelen belém villant a válasz, de nevetnem kellett rajta, annyira, hogy alig tudtam apukám kérdését megválaszolni:

– Gyerekfejjel azt hittem, a forrásvíz forró, ezért nem akartam belenyúlni, hogy nehogy megégessen!

A gyerekek egészen másképp gondolkodnak? Bizony, nekik még saját logikájuk van… És igen, vagy 30 évvel később, de apu is megkapta a választ a kérdésére.