A reggeli fény sugarait a felhők tizenkét ágra bontották. Szívderítően szép látványt nyújtottak. A sugarak áthatoltak a troposzférán, leszánkáztak a földfelszínig, elérték a tengert, ráfeküdtek a víztükörre és hullámtáncba kezdtek. Víz és fény, fény és víz együtt ringva, keringőzve simította és ölelte magához a partot is. Vele hárman lettek és már muzsikálni tudtak. A fény és a víz egymást kergetve ki-kiszaladt a partra, majd visszapörgött a mederbe. A szél is beszállt a szimfóniába, dudorászva fodrozta a vizet és dallamot zengetett a közeli jegenyék koronájában csúszdázva. A faágak susogva integettek a tavaszi égbolt felé. A fénysugarak ragyogtak, nagy-nagy boldogságukat szerették volna megosztani mindegyikükkel. Mindenkit maguk közé szerettek volna emelni a táncba.
Nem tudták még, hogy ez csak odaadás árán lehetséges: odaadni magunkat és várni abban a reményben, hogy a másik is szeretné a táncot. Ugyanígy azt sem tudták, hogy amikor magukhoz ölelik a másikat, egy részüket nekik adják és viszont. Fiatal sugarak voltak.
Érezték azonban, hogy minden rendben, mert látták, ahogy szakadatlan árad az égből a fény és fénytestvéreik mindenütt ott vannak. Belefeledkeztek a játékba. Estére kicsit elfáradtak, de szédítő mámor járta át őket a tudattól, hogy mennyi mindenkit megismertek aznap. Az alkonyattal eljött a pihenés ideje, a fények elhalványodva pislákoltak még néhányat, majd ásítva mind a tizenketten barátaikkal együtt nyugovóra tértek. Ilyen örömtelin teltek a napok, egyre több barátot szereztek, egyre többfelé szórták, osztották ragyogásukat és önmagukat, miközben áttáncolták a nyarat. Színeket, formákat próbáltak fel és a legjobban tetszőeket hosszabb időre is magukra öltötték. Jó móka volt és veszélytelen, mert a légies, áttetsző jelmezekből hamar kibújhattak.
Beköszöntött az ősz, a fények halványodtak, erejük gyengülni kezdett. Alig észrevehetően nehezebb lett elválni a formáktól és néhányuk már nem is törekedett rá, hiszen minden rendben és boldogan ragyogott. Aztán a kíváncsibbak felfedezték az anyagot, ami, ki tudja, hol is rejtőzött eddig, de azt a formákkal testekké lehetett alakítani és sokáig tudtak gyönyörködni bennük. Ezeket is jelmeznek tekintették és beléjük bújtak. Közben eljött a tél és a tánc lelassult, a boldogság intenzitása alábbhagyott, a fénygyerekek pedig elfelejtették, kik is ők, ahogy észrevétlenül összeolvadtak a formákkal, színekkel és végül a testekkel. Teljesen odaadták magukat az új létformáknak, feledve, hogy mindegyikük ugyanabból a tizenkét ágra bontott fényből való, és hogy minden lényből ugyanez ragyog.
Febréni hirtelen felébredt és felidézte imént végződő kusza álmát.
– Még hogy ugyanaz a fény ragyog minden lényből – morogta halkan, nehogy felébressze a feleségét, majd kiszédelgett a konyhába vizet inni. Öt óra tíz percet mutatott a falióra. A kelő nap vöröses pírt kevert az ég palettájára és jobbra-balra szétoszlatva, egyre világosabb színátmeneteket festett a kora reggeli mozgóképre: szó, mi szó, a legprofibb és legtermékenyebb mesterek közé tartozott, csak minden hajnalban kicsit máskor kezdett alkotni. Mintha a természetben is lenne művészi szabadság. Febréni visszabújt az ágyba és szorosan magához ölelte Mayénát, majd olyan gyorsan álomba zuhant, mint aki fel sem ébredt igazán.
Tizenegykor keltek, ahogy mindennap. Hétköznap ez azt jelentette, hogy hét óra tizenegykor. A gyerekek, Aprénius, Szeptréna és Augéni fél nyolc körül ébredezett. A kislány azonnal felkelt és minden nehézséget mellőzve tizenöt perc alatt elkészült a reggelizéssel is. A fiúk viszont a konyhaasztalnál is alvajártak, illetve ültek. Teljes rejtély, hogy mégis mindig felöltözve, iskolai menetfelszereléssel sorakoztak fel szüleik mellé az előszobában. Együtt lifteztek fel a tetőre és szálltak be Rébusz névre keresztelt családi repülő kisbuszukba, egy második szériás Icarus caroplánba, amit ma Augéni vezetett. Kicsit retrónak számított az ilyen családi járgány. A legtöbben önvezető, közösségi járműveket használtak. A parkolás így nem jelentett gondot, épp csak addig szálltak le a háztetőkre a szolokopterek, amíg az utasok ki-beszálltak. A földön az utakat benőtte a fű, ám a gyaloglás népszerűnek számított, különösen a slowlife mozgalom sokasodó követőinek körében. Augéni apja nyomdokaiba szeretett volna lépni, űrpilótának készült. Egy éve volt még hátra a másodpilótává avatásig.
Febréniék caroplánja a Forgó Székház tetején landolt. Sokáig búcsúzkodtak, mint mindig, amikor a kapitány hosszabb küldetésre ment. A nagyobbik fiú, Augéni átérezte, mi zajlik ilyenkor apja lelkében. A kisebb fiú, Aprénius a maga szokásos elvarázsolt módján gondolatban valahol máshol járt, a féreglyuk elmélet tegnapi megdőléséről és az eseményhorizontról mesélt. Egyszer csak a kislány, Szeptréna kihasználva a hirtelen beálló csöndet, Febréni tekintetébe fúrta a sajátját és azt mondta:
– Apa, most legalább tíz öleléskupont kell beváltanunk, hogy kitartson, amíg hazaérsz. Ne félj, mire visszajössz, készítek újakat. Akkor és annál válthatod majd be, amikor és akinél csak szeretnéd.
– Szeretlek! – suttogta Mayéna utolsóként a sorban. Máshogy nem tudott volna szólni, mert elcsuklott volna a hangja. Csak állt, mosolygott.
– Tudom – válaszolta Febréni és örökre eltette szemhéja mögé ezt a legújabb emlék-pillanatképet. Megvárta, hogy kis családja integetve kimenjen a liftházba és becsukódjon mögöttük a mozgóajtó, aztán sietős léptekkel visszatért Rébuszhoz. Kikapcsolta a robotpilótát, szeretett ő vezetni. Engedélyt kért az irányítótoronytól. Fél perc lebegés után meg is kapta. A felhők fölé emelkedett, hogy ne zavarják a szolokopterek.
Nem érkezett túl korán a kilövőállomásra, de még mindig négy órával az indulás előtt futott be. Szeretett hamar beérni, mert így biztosan maradt idő régi kollégákkal összefutni és diskurálni egy kicsit. Most Junién várta a legújabb ötletével. Fejlesztett egy szerkezetet, amivel vizuálissá tudták tenni azt a pillanatot, amikor a fény hullámtermészetű állapotából részecske állapotúvá alakul.
– Tessék! Nagyon apró a ketyere, simán be lehetett építeni holofonodba. Ha a tesztek jól sikerülnek, tiéd maradhat ez a mintadarab, úgyhogy kapd össze magad. A csillagokat szeretném vele lefényképezni az űrből, megnézni, javul-e pár nagyságrendet a képminőség. Persze, ha az MI-t ráengedhetnénk a témára, biztosan messzebbre látnánk, de erre valahogy sosem jut a büdzséből.
– Így legalább az emberi kreativitásnak is maradt némi játéktere – kacsintott rá Febréni.
Junién ontotta a találmányokat. Lehet, hogy pont azért, mert nem gereblyézték át a gondolkodását egy akadémián. Hobbipilóta és profi repülőgépszerelő volt.
Febréni a küldetésre ezúttal egyedül ment. Ha egy nappal tovább tartott volna az út, az minimum két emberes lett volna a szabályzat szerint, de így csak három droid – egy műszaki, egy medicus meg egy séfrobot – és a fedélzeti MI segítette, továbbá a személyi holofon, amit a legénység hagyományosan a falon rögzített, hogy a közelükben legyen, ha kell. Ilyenkor szóbeli parancsokat adtak neki. Éjjel, a földi napszakokhoz igazítva, amolyan térfigyelést végzett, ha a kameráját bekapcsolva hagyták.
A B612-es exobolygón kellett leszállnia és mindenféle mintát vennie a korábban odaküldött űrszondák felvételei alapján. Nyilván robotokkal is el lehetne végeztetni a feladatot, de a legtöbb űrhajós kedvelte az ilyesmit, arról nem is beszélve, hogy hazatérve büszkélkedni lehetett avval, hogy sétát tett egy-egy bolygón. Az űrben már az is sétának számított, ha valaki épp csak kilépett az űrhajóból, megállt körbenézni és már fordult is vissza. Két-három lépés a kisebb expedíciók közé sorolódott.
A kapitány már a bolygóról üzent Juniénnek:
– Rendben megérkeztem. Számítások szerint hamarabb visszaérek, mint ez az üzenet. Viszont a Földön, otthon éjszaka van, így a telepátiát is kipróbálom, ahogy megbeszéltük. Szóval, haver, rendben ideértem. A Kis Herceg pont nincs itthon, de meglocsoltam a rózsáit.
Három földi nap alatt ért oda. Tett egy űrsétát, megnézett egy naplementét és két holdat is lefotózott. No meg rengeteg csillagot. Mintát vett és vetetett Shanjival, a műszaki droiddal, minden kőzetből, amiből a geológusok kértek.
A vegetációt és a faunát a következő expedíciónak kell majd felderítenie a helyszínen, az űrszondák felvételei alapján. Nagy volt a kísértés, hogy Febréni most keressen valami helyi bokrétát ajándékba, de az űrhajónak direkt sziklás részen kellett leszállnia, távol az élőlényektől és épp annyi időt kapott, hogy kőzetmintát szerezzen.
A hazaút első napján a hajónaplóba csak ennyit mondott:
– Én csak előrejöttem, de mivel minden jól ment, kicsit eseménytelenül is, most jöhet a nagy csapat megismerni a kisbolygót Juléna és Novénius vezetésével.
Minden nap külön felhívta a családját, rendszerint vacsoraidőben, amikor az otthoniak is valószínűleg pont ettek. Ez lett az ő kis játékuk: így kicsit együtt vacsoráztak, nem egy helyen, de kábé egyszerre.
Második nap Febréni félrenyelt és eszméletét vesztette. A fedélzeti MI azonnal riadóztatta a medicus droidot, Emergenciát. Nem is késlekedett. Gyorsan kiszedte a kapitány torkából a félrement falatot és megkezdte az újraélesztést. Szerencsére sikerült. Közben Emmi, a fedélzeti MI kikapcsolta a képközvetítést a Föld felé, és nyugtató alfa hullámok kíséretében szöveges üzeneteket küldött, végül azt is, hogy a kapitányt újraélesztették, jól van, bár még gyenge. Ekkor a videó funkciót visszakapcsolta és Febréni is szólt pár szót a nagy rémületből nehezen ocsúdó családjának. Utána a vészjelzést kapó űrközpont is bejelentkezett. Mindenki megkönnyebbült.
Az űrhajó másnap hazatért. Otthon Apréniusszal visszanézték a holofonon az űrben készült fényképeket és videókat. Remek csillagfotókat és unalmas, fedélzeti őrszemfelvételeket is. Rutinból mindet végignézték. Közben befutott a kapitány húga, Octénia is.
– Jöttem köszönteni a másodszor született bátyámat. Vagy inkább öcsémet?
– Buggyant vagy, mint mindig – nevetett rá a család.
– Hát ti milyen sci-fit néztek?- kérdezte Octénia.
– Á, csak a holofon fedélzeti videóit, de mindjárt kikapcsolom, mert nincs bennük semmi érdekes.
– Állj, állj-ÁLLJ! Tekerd csak vissza 6:40-ig!
És onnantól már nem is találták annyira unalmasnak a felvételt.
Két alkalommal rögzített a készülék furcsa jelenetet. Junién szerkezete működött!
Az elsőnél éjszaka, a sötét szobában Febréni ágya fölött megjelent egy kapuféle, amiből arany fény áradt. Kilépett onnan három ember formájú fénylény. Ekkor a kapitány felébredt a reggeli ébresztő hangjára. A szobában felkapcsolódtak a villanyok, a kapuból és a lényekből semmi sem látszott már.
Azután sok napközbeni felvétel jött, ezeket gyorsítva nézték és több részletben. Tiszta szerencse, hogy hétvége volt éppen.
Az újabb videón félhomály derengett. Most következett az ominózus félrenyelés. A kapitány az egyik percben még nevetgélve mesélt a családjának, a következőben meg már fuldoklott és ráborult az asztalra. Emmi amúgy kellemes géphangját lehetett hallani, ahogy riadóztatja Emergenciát, majd közli a vonal túlvégén lévőkkel, hogy a holofon helyett ő fog tudósítani az újraélesztésről. A holofon őrszemfunkciója azonban nem kapcsolt ki, mindent rögzített.
Újra láthatóvá vált az előző éjjel megjelent fénykapu és a három lény. Odamentek Febrénihez, aki már elvesztette az eszméletét. Kisvártatva kiemelkedett és kilebegett a kapitány mozdulatlan testéből egy fényalak. Úgy nézett ki, mintha ő maga lett volna. Testével vékony aranyszál kötötte össze, akár egy köldökzsinór. Csatlakozott a három alakhoz és együtt beléptek a kapun. Ekkor megjött a medicus droid és munkába kezdett. Fényfebréni kisvártatva megjelent a fénykapuban és visszalépett rajta. Megállt a droid mellett és egy darabig fejét csóválva nézte a újraélesztéses drámát. Odament a testéhez, hozzáért, majd eggyé vált vele, ami azon nyomban újjáéledt, hatalmas levegővétel kíséretében. Az aranykapu bezárult és megszűnt a fényesség a szobában. Jól esett most a szemnek a derengés. Emmi hangja hallatszott, ahogy beszél a családhoz a holofont visszakapcsolva, majd átadja a szót a bágyadt kapitánynak, aki egyelőre nem tud megszólalni.
Itt vége szakadt a filmnek.
Az otthoni szobában dermedt csend honolt még egy darabig. Aztán Febréni lassan elkezdett mesélni.
– Nem is tudom, mit mondjak. Olyan minden, mintha csak álmodtam volna.
Azt álmodtam, hogy meghaltam. Közben pedig éltem. A testem csupa fényből volt. Fura, hogy mindezt annyira természetesnek éreztem. Közben láttam a mozdulatlan földi testem, mellette a medicust, ahogy elsősegélyben részesít… de az is álomszerűnek és holografikusnak tűnt.
Hirtelen ott láttam magam körül fényből ragyogva nagyapámat, Janénust, nagyanyámat, Marcénát és a nővéremet, Decéniát, pedig mindhárman rég halottak.
A kapuról kiderült, hogy egy óriási, fényességes teraszban folytatódik. Sok-sok fénylény sorakozott ott. Óriási békesség honolt, szinte tapintható öröm áradt mindenből és mindenkiből. Körbenéztem. Aztán vissza a kapu felé. Mindent holografikusan láttam, a családomat, az életemet, annak fontos eseményeit, egyidejűleg, színterekként. Mindenhol voltam. Földi szavakkal leírhatatlan, mennyire más minden. Ott szerettem volna maradni, de nem lehetett: nagyapámék odajöttek és nagyapám azt mondta, most kicsit előrejöhettem, hogy lássak, de visszaküldenek, hogy segítsek. Segítsek nektek felismerni a fényt magatokban.
A lejátszott felvételen tényleg úgy tűnt, mintha Febréni beszélne kísérőivel majd megölelte őket, megfordult, visszasétált és átlépett a kapun.
– Ha egy napon rájövünk, hogy valójában fényből valók vagyunk, nem lesz többé szükségünk bizonyítékokra azt megérteni és megtapasztalni, hogy a hús-vér testünk csak a földi jelmezünk. Amikor levesszük, akkor is létezünk, csak akkor szabadon, szenvedés nélkül. Ott az űrhajón, fénylényként úgy éreztem, minden más, mindenhol vagyok. Egységet és örömöt éreztem, mindent rendben lévőnek.
Sokáig szótlanul üldögéltek. Szeptréna törte meg a hallgatást:
– Tessék, Apa, itt vannak a vadonatúj öleléskuponjaid. Tudod, akkor és annál válthatod be, amikor és akinél szeretnéd. Tessék, adok belőle mindenkinek – és körbeosztogatta.
– Holnap azért megmutathatnánk a holofont Juniénnek. Hátha csak meghibásodott és összevissza tükrözött mindent, ami fénylett. A kabin tele van fémmel és világító kütyükkel. – mondta valamelyikük.
– Persze, mutassuk meg neki, ő a műszereivel elemezni is tudja a részleteket. MI-vel is megvizsgálhatja. Biztos van az egészre valami ésszerű magyarázat.
– Azért az az álom a rosszullétem alatt nagyon jó volt. Olyan valóságosnak tűnt és a valóság álomszerűnek. Tiszta sci-fi, vagy nem? Talán befelé kellene utazni, hogy ezt megfejthessük, de az sokkal nehezebb. Hozzá képest az űrutazás olyan egyszerű, mint a faék… Na, mindegy. A legjobb az, hogy az az érzés most is itt van. Az a mindenhol vagyok, minden más. Na, mindegy. Minden… mind egy… Egy.