Ok-okozat

Nem volt neki se szárnya, se szarva, csak a gondolatai és a tüdejében hordott halvány világ, ahová taszítani próbálta magát. Volt ott minden, amit szeretett, ott volt a múlt, ott volt a jövő, meg a soha meg nem született képzelet. Színek parázslottak benne, hangulatok, képek, illatok és csend. Szavak, betűk, könyvek. Ott sorakoztak a könyvek, mint rendíthetetlen védősor, ami mögé elbújt a valóság elől.
A valóság érzékelésével oda nem illő kártevők költöztek a szívébe. Elviselhetetlennek látta azokat a dolgokat, amiket az emberek nap, mint nap tesznek, egyetlen gondolat, egyetlen érzelem nélkül. Elviselhetetlennek látta, hogy a munkahely manapság az élet, a házastárs csupán szükséglet, a barátok pedig a színpadon játszott napjaink közönsége. Érezte, hogy nem lesz jó, ha ilyen marad. Neki nem volt fontos se a pénz, se a külső, se semmi ami manapság mindenkit éltet. Nem akart felnőni ebben a világban, nem akart tagja lenni ennek a halálraítélt tömegnek, de meghalni sem akart benne. Mert nem tudta elhinni a nyilvánvalót, amit minden néma arc a szemébe ordít, azt a gyalázatos tényt, hogy ennyi az élet. Beletörődhetett volna, mosolyoghatott volna ő is a képeken, ahogy illik, tanulhatott volna, hogy tökéletes bizonyítványával kezében, újra a kamerába vigyoroghasson. Milyen szép is lett volna! Mindenki örült volna neki, mármint a bizonyítványnak, szülei büszkék lettek volna rá, mármint a bizonyítványra, a barátai pedig mérhetetlenül tisztelték volna, mármint a bizonyítványt. Ő meg a legközelebbi lomtalanítás alkalmával kidobta volna a többi felesleges papírral együtt, majd meredt volna rá üresen, mint egy halottra, ami sosem élt. És akkor eszébe jutott volna az a semmi, amit emléknek nevezhetett.
Tudta ő ezt, pontosan tudta és azt is tudta, hogy ő ebből aztán nem kér. Olvasott, mikor tanulnia kellett volna, írt, gondolkodott, alvás helyett sétált, az utcán dalolászott magában és egy percig sem félt, hogy elvesztegeti az idejét. Létezni akart, minden porcikájában érezni akarta az életet, a tüzet, azt a bámulatos jégfátyolt, amibe beburkolta a környezetét. Mindent látott, amit látni akart, mindent leírt, mert belül már szétfeszítette ez a rengeteg csoda, amit a létezésbe képzelt.
De akik körülötte éltek, ezt nem szívlelték. Azt mondták, nem lehet vele beszélgetni. Pedig ő szívesen beszélgetett volna akárkivel, de mindenki csak az iskoláról kérdezte, arról, hogy mik a tervei a jövőre nézve, hová megy majd egyetemre, mivel szeretne foglalkozni. Ő erre csak hümmögni tudott és a vállát vonogatni. Nem értette, miért olyan fontos most ez. Elmesélte volna, milyen önkívületi állapotba került egyik este, mikor hazafelé sétált és mindent olyan szépnek, olyan másviláginak látott. De hallgatósága olyan kérdésekkel szakította félbe, hogy hol, mikor és hány fok volt. Kit érdekel? Nem ez volt a lényege a félbehagyott monológnak.
Ahogy telt az idő, belátta, hogy jobb, ha csendben marad. Nem próbált közölni semmi szerinte fontosat senkivel, lassan észrevette, egyedül van. Iskolába járt, érezte, ahogy a valóság szétterpeszkedik benne, kitaszítja belőle az álmait, majd lerántja a földre. Kezdte rosszul érezni magát, senki sem értette, mi baja van, egyre kevesebbet járt emberek közé, az iskolában a mosdóban bujkált, mert nem bírta elviselni a zajt. Szülei pszichológushoz járatták, de nem tudta kifejezni, mi bántja, csak annyit mondott: “a világ”. Tudta mi történik vele, hogy kezdi őt is megfertőzni ez a sunyi kórság, ami beborít manapság mindent.
Ezért ellenállt neki, még többet olvasott, mindenben kereste a különöset, nem akart enni, szédülni akart, magán kívül lenni újra. Hónapokig tartó szenvedés után végre sikerrel járt, egyre furább gondolatai támadtak, egyre kevésbé érzékelte a valóságot.
Így került ide, a Lipótmezei Elmegyógyintézet 4-es számú kórtermébe.