Harmatcsepp

Harmatcsepp

Nem tudta, honnan jött, hogyan és mikor született. Csak emlékei voltak, távoli, halvány emlékek. Testvéreivel csillogó gyöngysor voltak. Vékony pókszálon egymásba kapaszkodtak, ébredező szellő ringatta őket. Szépek voltak, és vártak. Aranyfonalakon apró tündérek ereszkedtek alá, megsimogatták őket, és ők a gyönyörtől szikrázva ragyogtak. Ebben a ragyogásban semmivé vált testük, lelkük ujjongva követte a tündéreket a magasba.
Nem tudta, honnan jött, hogy történt eztán. Ködtakarta, fátyolos álom volt az éj, mielőtt született. És most hullott levélen kuporog, testvéreitől távol. Látja őket, ahogyan összefonódva ringanak bokrok ágai között. Irigyelte őket, mozdulatlanságra kárhoztatva kucorog a homályban. Haszontalannak érzi magát, nem látja őt, nem csodálja őt senki.
Sárga fonalak ereszkednek, mind kicsi, nevető tündért hoz. Játszanak a gyöngyökkel, simogatják őket, és a kicsi cseppnek a hullott szilfalevélen belesajdul a szíve. Vele nem törődik senki, és fél. Fél, hogy lelke itt ragad, és nem tudja, de érzi, hogy akkor nem lesz holnap, mert lélektelen másnap nem lehet sehol.
Egyedül marad. Kicsi csepp az erdő alján. Mocorog valami a levél alatt. Álmos hangya mászik elő, és megáll előtte. Nézi magát a kis tükörben, megmosakszik, majd iszik. Jóízűen, hosszan. Zsugorodik, fogy a harmatcsepp, és boldog közben. Lám, hasznos ő is. Nem csillog szikrázva, nem simogatják, de értelme van rövid létének. A hangya továbbáll, dolgára igyekszik, a levélen csak egy alig látható folt marad.
Aranyfonál érkezik. Időbe telik, míg ide, az aljba leérnek ők. És az aranyfonálon tündér ereszkedik…