Az a finom karácsonyi köménymag-leves

Karácsony első napja volt és nagyon hideg.
Anyám addig ki se engedett bennünket, gyerekeket az ágyból, amíg be nem gyújtott a Jancsi-kályhába. Szerencsére sikerült apámnak jó pár vödör, még használható tojásszenet összegyűjtenie a mozdonyból kiürített salakból, és a fűtőház mögötti salakhegyből azt összeszedni. Persze ezt nem csak a mi apánk tette, hanem szinte mindenki a MÁV-telepen.
Amúgy meg olyan jó kis őszünk volt, hogy még öt mázsa lignitet is vásároltunk és szépen betettük a szeneskamrába úgy, hogy azt leválasztotta apám deszkával. A deszka elé a vett lignitet tette, mögé meg a salakból kiválogatott és begyűjtött tojásszenet. Ráadásul a tojásszenet össze is törte. Nem túl kicsi darabokra, de annyira, hogy összekeverve a dió lignittel jól éghető legyen. Persze, ezek után a kezelt szenek után elég hamar elkormozódott a kályhacső, de ezt a takarítási munkát apám, ha meg nagyon muszáj volt, akkor anyám is elvégezte.
Most, hogy karácsonyi szünet lett az iskolában, anyám kénytelen volt egész nap bent tartani a lakásban minket, gyerekeket, mert a ruháinkat is kimosta és a konyhának használt kisszobában kifeszítette kötélen szárítgatta azokat. Más ruhánk meg nem nagyon volt. Tán egy-egy agyonfoltozott mackónadrág még kikerült a szekrényaljából, de cipő az nem volt másik és azt az egyet meg kímélni kellett, hogy tudjunk valamiben iskolába menni. Apámat az előző napon, 24-én rendelték be szolgálatra. Valamilyen mozdonyért kellett elutazniuk a mozdonyvezetőjével Szombathelyre. Így mi öten, a terhes anyánk, meg a négy gyerek, magunk maradtunk.
Ez nem volt újdonság, de most karácsony volt, és az első évünk, amit bent a MÁV-telepi lakásban töltöttünk. Eddig a jó öt kilométerre lévő vasúti őrházban kijelölt, úgynevezett, kényszer lakhelyünkön laktunk. Mivel itt nem voltak még állataink, hogy legalább egy tyúkot levágjon anyánk, vagy krumplink, bizony a kamra üres volt.
Anyám ült a kisszéken, ölbe tett kézzel és mosolygott.
Még így gyermekfejjel is eléggé szürreális volt ez a kép. A bejárati ajtó melletti sparheltben égett a tűz, a rátett vizesfazékban gőzölgött a víz, a plafonról lelógott a kihúzott köteleken száradó ruha és a másik sarokban a csöppnyi, nagypocakú anyánk ült a kisszéken, és mosolygott.

Ekkor hallottuk meg a kopogást. Mi gyerekek a hangra, szinte kitódultunk a nagyszobából, ahol tartózkodtunk. Az egyik MÁV-telepi asszony volt, és egy tálat tartott a kezében.

– Jó napot, Nusika! Egy kis gombócot hoztam a gyerekeknek – nézett körbe a majd üres szobában.

Letette a gombóccal teli tálat az asztalra. Még benézett a nagyszobába is és elment.
Pár perc múlva újabb asszonyok jöttek. Volt, aki zsírt, volt, aki kenyeret, más buktát hozott, és még valamit. Egy-egy szál fenyőfaágat. Egyikük a magával hozott befőttesüvegbe állította az ágakat és elkezdte feldíszíteni. Mintha ők laktak volna itt. Közben egy-egy buktát nyomtak a kezünkbe. Erzsike néni, az egyik mozdonyvezető felesége meg odaállt a sparhelt elé és elkezdett főzni. Mi gyerekek meg a kezünkbe nyomott buktát majszolva bámultunk.
Engem Erzsike néni ténykedése kötött le. Néztem, ahogy a lábasba zsírt tesz, és kicsit megkavargatja, hogy egyenletesen elolvadjon. Erre egy kis lisztet szórt, majd pirospaprikát és köménymagot. Megkavargatta és vízzel felöntötte. Sózta és hagyta felforrni. Néztem, ahogy a köténye zsebéből négy tojást vesz elő.

– Lányok, még kell nekem hat tojás, mert csak négyet tudtam hozni – nézett a többi asszony felé.

Többen is ugrottak és kimentek a lakásból. Közben anyámat az ágyra fektették és a lába alá is párnát tettek, hogy így pihenjen. A kisszobában ténykedő asszonyok között mindig volt valaki, aki szóval is tartotta őt, vagy épp minket, gyerekeket rendezett. Mire a leves felforrt, a mi szobánkban is meg lettek az ágyak igazgatva, kicsit rendbe is tették a dolgokat. Most tényleg úgy nézett ki ez a helyiség, mint egy igazi szoba.
Közben Erzsike néni elkezdte a tojásokat belefőzni a levesbe. Először mindegyiket a bögrébe törte és utána szépen beleöntötte a forrásban lévő levesbe. Mind a tíz darabot.
Igazából anyu is szokott tojáslevest főzni, de abba a tojást felverte és úgy öntötte a levesbe. Igaz, csak kettőt-hármat. Mi ezt a levest bicikli-levesnek hívtuk és nagyon szerettük. Még párat rottyant a leves, és már le is húzta a fazekat a sparhelt szélére Erzsike néni. Már tálalt is.
Elővette a tányérokat, amiknek a helyét én mutattam meg. Mindnyájunknak volt külön tányérja. A két bátyámnak bádogból, az én tányérom a csorba fehér, a húgomé pedig a rózsás volt. Mi úgy ettünk, hogy a két hokedlit összetoltuk és a kisszékre ülve ebédeltünk, de itt írtuk meg a leckénket is. Most se volt ez másképpen. A tányérba bőven került leves és két, egybe főtt tojás is belekerült és a kezünkbe még egy-egy szelet kenyeret is belenyomott valamelyik szomszéd.

– Jó étvágyat és további kellemes karácsonyi ünnepeket – szóltak a szomszédaink, és hazamentek.

Mi, a négy gyerek és a terhes anyánk csendben, szinte áhítattal ettük a gazdagon elkészített köménymag-levest, oda-oda nézve a karácsonyfára, amire még pár darab konzumszaloncukor is került. Én valahogy éreztem, hogy ezt a Jézuska rendezte így, és azért, mert tudta, hogy nem csak mi gyerekek, de anyánk és apánk is nagyon-de nagyon jó emberek.

– Boldog Karácsonyt apunak is – szólt a mindig nevető bátyám, aki hosszú, nagyon hosszú idő után először lakatta jól a mindig üres, kamaszodó gyomrát.
Jártó Róza: egy régi karácsonyra emlékezve