Nem krimi, élet

Összes megtekintés: 90 

Erika leélt 78 évet úgy, hogy soha semmi dolga nem akadt a bíróságon. Mondhatnánk, hogy szerencsés ember, hiszen oly könnyen történik az emberrel valami olyasmi, ami miatt a bíróságra kell mennie! Egy röpke figyelmetlenség, és máris adódhat egy közlekedési baleset súlyos következményekkel, vagy ellopják az ember autóját, és ha sikerül elkapni a tolvajt, lehet menni tanúskodni – szóval, számtalan példát lehetne felsorolni még olyan ember esetében is, aki csendes békességben él.
Mert Erika így élt, több, mint ötven éve csendes békességben a férjével. No jó, mondjuk nem volt az mindig csendes, hiszen a három fiúgyerek akkor is sok lármát okozott, ha csak maguk voltak, a barátaikkal együtt pedig még többet. Aztán a gyerekek kirepültek, már Erika és a férje, Horst is régóta nyugdíjasok lettek, és bizony a nagy ház csendes lett. Nem akartak ők elválni soha, összekoptak a fél évszázad alatt, és az életnek az a régimódi baktatása, ahogy a szüleik és a nagyszüleik is éltek, nagyon megfelelt nekik.
Tíz éve történt, hogy Horst súlyosan megbetegedett. Kórházba került, megműtötték, egy darabig még azon is aggódtak, hogy meghal.
Nem halt meg, néhány hónap után hazakerült betegen. Már ritkán tudott felkelni, felállni, fekvő beteg volt, de élt. Erikának természetes volt, hogy az ápolás nagy része őt illeti. Mert hiába jött naponta 1-2 órára egy hozzáértő ápolónő, a napnak 24 órája volt, és neki kellett egész nap a beteget ellátnia. Megitatnia, lemosnia, a fekhelyét megigazítania és mindent. Az ápolónő ellenőrizte az orvosság adagolását, beadta a napi egyszeri injekciót, megmérte a vérnyomást, egy kicsit beszélgetett velük, aztán elment.
A bevásárlásba besegített a faluban lakó fia és menye, és két hetente egyszer porszívózni is eljött valamelyikük. De az unokáit Erika ritkán láthatta, nem akarunk ezzel is terhelni, mondták. Pedig felüdülés volt neki mindig az a kis idő, amit az életvidám kicsikkel lehetett.
Ahogy az évek múltak, Erika egyre rosszabbul érezte magát. Nemcsak fizikailag, ő a fájdalmait igyekezett eltitkolni, hiszen a férje a súlyos beteg. Nem, lelkileg érezte egyre nyomasztóbbnak a helyzetet, amiben nem látott semmi kiutat. Horstnak is nagy fájdalmai voltak néha, előfordult, hogy kiabált éjjelente. Ha meg a kiabáláshoz nem maradt ereje, csak nyöszörgött. Ilyenkor másnap az ápolónő erősebb fájdalomcsillapítót írt fel és adott be, ami néhány hétre kicsit javított a helyzeten.
Erika magatehetetlennek érezte magát, és egyre jobban pokolnak az életét. Istenem, miért büntetsz minket, próbálta faggatni gyakran az Istent. De válasz nem jött. Végül már odáig jutott, hogy a halálát kívánta Horstnak. Hiszen a halál az megváltás! Megváltás lenne a szenvedésektől Horstnak is, és neki is, ha meghalna. Eleinte erős bűnbánat fogta el ezen gondolatai után, de az idő múlásával hozzájuk szokott.
Végül arra gondolt, hogy az altatókkal, amit nemcsak Horstnak, de neki is felírtak már, segíthet magukon. Bead Horstnak is többet, és ő is többet bevesz, és másnapra már mind a ketten megváltódtak az élet poklából. Ezzel a boldog gondolattal feküdt le este, miután mind a ketten bevették az altatókat.
Délelőtt a szokásos vizitre érkező ápolónő találta meg a két öreget. Alva. Élve. Mentő, gyomormosások, kórház. Nem volt elég a halálhoz az adag.
Így került Erika 79 évesen életében először a bíróságra. Mint vádlott, mint egy gyilkossági kísérlet vádlottja.
Ítélkezzenek az emberek és ítélkezzen Isten felette.

megtörtént eset

“Nem krimi, élet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Etel!

    Örülök nagyon, hogy látlak itt a hozzászólások között. 🙂
    Én is úgy gondolom, hogy ez korunk egyik nagy problémája, és mint sok más probléma, ez is rendezetlen.
    Az eutanázia kérdése más és más módon van megítélve az európai országokban. (Feltételezem, hogy másutt is.) Van, ahol minden formáját büntetik, és van, ahol csak az aktív segítségnyújtást. (Passzív: ha a halni vágyó maga veszi be az odakészített gyógyszert.)
    Itt, Ausztriában elítéltek valakit azért, mert lekapcsolta az élettársát az életben tartó berendezésekről — ugyanakkor azzal hívták be az illetőt telefonon a kórházba, hogy "jöjjön, mert az élettársának már csak néhány órája van hátra".
    Szomorú belegondolnom, hogy elítélnék azt, aki segítene, hogy néhány órával kevesebbet szenvedjek…

    Szeretettel üdv,
    Márta

  2. Kedves Márta!

    Milyen érdekes, "talán" mindennapi dolgot tartottál elénk. Az eutanáziát miért nem büntetik? Erika már úgy érezhette, hogy sem fizikailag, sem érzelmileg nem bírja tovább nézni magatehetetlen férje szenvedését, és nem csoda, hogy ő maga is inkább a halált választotta volna.
    Gratulálok írásodhoz, mely napjaink nagy problémáját tártad elénk.
    Szeretettel, (l)
    Etel

  3. Kedves Rita!
    Örülök, hogy hasonlóan látod, mint én.
    Oda szoktam figyelni azokra az esetekre, ahol nehezen tudom magamban eldönteni, hogy én mit ítéltem volna, ha az én feladatom lenne. Ha jól emlékszem, nem egy bíró, hanem esküdt bíróság volt, és egyhangú ítélet mellett felfüggesztettet kapott; ami gyilkossági kísérletnél ritka. De talán sokak egyetértésével találkozott.
    Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat,
    szeretettel
    Márta

  4. Kedves Márta!

    Nehéz esetet hoztál. Nem, semmiképpen nem ítélkezek. Sajnos a környezet ne veszi észre, hogy mennyire bele lehet fásulni az ápolásba és bele is lehet betegedni. Egy beteg ember nem tud egészségesen gondolkodni, gondolom, hogy felmentették, hiszen ő a maga módján csak jót akart.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!