AZ UNDOR

AZ UNDOR – Egy röpke, hangulatteremtő eszmefuttatás (esszé)

Egy feleséget vagy egy férjet le lehet cserélni. A szülő a gyerekével (vagy fordítva) összeveszhet, elköltözhetünk egy másik házba, városba, országba, kerülhetjük egy számunkra kellemetlen személy társaságát, de mindezt büntetlenül nem tehetjük meg egyvalakivel (a megszemélyesítés szándékos): a saját testünkkel és az azt felépítő szerveinkkel.
Néhány órán belül kezelni tudjuk a legújabb “okos telefont”, legtöbbünknek a computer sem egy földöntúli rejtély. Szakértelmet sugallva vitatkozunk egy Porsche 911 GT2 RS technikai újításairól (én nem), és egy éppen most vásárolt digitális TV bekapcsolása sem jelent különösen nagy kihívást számunkra. De mi van szerveink működésével? Mire jó az egyik, és mire a másik? Hol van például a hipofízis? Mi van testünk bal oldalán a borda alatt – vagy talán fölötte? Hm, nem is tudom? Hányan tudják Önök közül, hogy a máj vajon hogyan küzd meg a tegnapi fél liter pálinkával, a megivott két liter sörből hogy lesz az a bizonyos folyadék, hogy alakulhat át az esti, illatozó pörkölt az éjszaka folyamán egy számunkra visszataszító, képlékeny masszává? (Figyelem! Még én sem nevezem nevén, mert nem illik!) Hol és mi játszódik le testemben, ha ezt, vagy azt teszem, és ennek számomra mi lesz a következménye?

Patológus a civil foglalkozásom, ami sok mindenre magyarázatot ad a következő oldalakon leírtakat tekintve, de egyvalamire eddig még nem találtam kielégítő választ: miért viszolyog, sőt kimondottan undorodik az emberek többsége saját – vagy más – belső szerveinek látványától, nem is beszélve a velük való közvetlen érintkezéstől? Velük szemben kialakult bennünk egy “érzelmi paradoxon”, hiszen nélkülük nem létezhetünk, függünk tőlük, mégis visszataszítóak számunkra. Talán kiszolgáltatottságunk tudatalatti érzésében keresendő az ok? Miért nem vagyunk kíváncsiak arra – egy orvostól eltekintve -, hogy testünk miből épül fel, hogyan működünk – vagy éppen miért nem működünk? Testünk miért néz úgy ki, ahogy kinéz, és miért változik meg állapota az évek során vagy egy betegség következtében? Gondolom, a szakembereken kívül kevesen tudnának ezekre a kérdésekre válaszolni, pedig a válaszok életfontosságúak számunkra, hiszen alapvetően befolyásolják azt, hogy meddig és milyen minőséggel fogunk élni. Több figyelmet fordítunk külsőnkre, mint belsőnkre, és ha mégis rászánjuk magunkat, azt túl későn tesszük.

A “belsőségekkel” szembeni viszolygásunkra talán az evolúció adhat egy lehetséges választ. Az ősember túlélésért folytatott harcával kapcsolatos mindennapi élmények a mai gyomor számára minden valószínűség szerint nem lennének könnyen megemészthetőek. Napirenden voltak a vadászat, a szomszédos törzsek csatározásai során elszenvedett olyan, legtöbbször halálos kimenetelű sérülések, borzalmas testi csonkolások, amelyek a mai szemnek elviselhetetlenek lennének. (Egy több tonnás mamut lábai által széttrancsírozott test látványa már akkor sem lehetett esztétikus.) Ezek a vizuális élmények az ősember szemében és tudatában is elkerülhetetlenül szenvedéssel, fájdalommal illetve halállal párosultak. Ez a napota átélt folyamat törvényszerűen oda vezetett, hogy a szenvedés tárgyának, a belső szerveknek, a vérnek a látványa idővel – a legtöbbször vallási okból gyakorolt kannibalizmus fokozatos megszűnése során – negatív érzelmekkel és félelemmel párosult. Ez az érzelmi változás evolúciós szempontból előnyös volt, hiszen a saját test védelmének érdekében egyrészt a vadászati, a harci technikák tökéletesítését vonta maga után, másrészt a környezettel szembeni óvatosságra nevelt, hiszen, amitől félünk (ebben az esetben a fenyegető fájdalmat, a szenvedést, a halált okozótól), ahhoz körültekintéssel közeledünk. Mindkettő az egyén túlélési esélyét növelte környezetének létére nézve hátrányos hatásaival szemben. A mai ember számára hasonló negatív érzelmi megerősítést jelentenek a modernkori háborúk vagy súlyos balesetek, betegségek által előidézett vizuális élmények, amelyeknek még mindig van nevelési hatása. Az utóbbit tekintve, a cigarettásdobozok külsejére feltett emberi belső szervek fotóival a napjainkban gyakorolt dohányzás elleni kampány is ezt a kombinált undor-félelemérzést használja ki. Az évmilliók során bennünk feltehetően epigenetikusan rögzült és a következő generációknak továbbadott “undor” mellett csecsemőkori nevelésünk felnőttkori viselkedésünkre gyakorolt hatása sem elhanyagolható. Gondoljunk csak a kisgyerek és az anya között lefolytatott, kezdetben még egyoldalú párbeszédekre, tanulási folyamatra, amelyek a széklethez, a vizelethez való negatív érzelmi viszonyunkat már csecsemőkorunkban visszafordíthatatlanul meghatározzák: “piha, fújj, büdös, eee!” társulva az anya arcát eltorzító, saját undorát kifejező mimikájával egy “telerakott” pelenka esetében. Pedig csak egy szükséges és elkerülhetetlen testi folyamat produktumáról van szó, amely számunkra létfontosságú, és ami együtt jár az élettel, sőt, ahhoz nélkülözhetetlen.
Mindez hova vezet? A saját testünkkel és szerveinkkel szemben tanúsított, részben tudatlanságunkból, részben neveltetésünkből fakadó közömbösséghez, hiszen mindaz, ami számunkra ismeretlen vagy bennünk negatív érzelemmel, félelemmel párosul, azt megpróbáljuk kikerülni, mindennapi életünkből kirekeszteni, annak létezéséről igyekszünk nem tudomást venni, vagy csak akkor foglakozunk vele, ha környezetünk erre rákényszerít. Minden valószínűség szerint az ősember esetében ez a magatartás a pozitív szelekció szempontjából előnyös volt, de korunkban a túlélésünket meghatározó feltételek megváltozásával ez a viselkedési forma már kontraproduktívnak minősül. Ezért ez a probléma megoldási módszer, amely talán egy a mai napig még mindig aktív, ősi gén működésének eredménye, korunkban egy ostoba, önpusztító “struccpolitikának” tekinthető, amely az evolúciós értelemben vett túlélésünk ellen dolgozik. Hatását csak tudatos és célzott tréninggel lehet valamelyest közömbösíteni (lásd egyes foglalkozások, például hentes, sebész, patológus, anatómus). Az autónkra sokkal több gondot fordítunk, mint szervezetünkre, annak külső és belső állapota értékrendszerünkben magasabb helyet foglal el, mint egészségünk. Legjobb esetben csak külalakunk esztétikai megjelenésére figyelünk, de azt is inkább segédeszközökkel próbáljuk korrigálni, és nem egy megváltozott, egészséges életmóddal.

Talán a fenti gondolatok néhány pillanatra felkeltik a “tulajdonos” érdeklődését, és megváltoztatják testével szemben kialakult, eddig többé-kevésbé negatív vagy legalábbis közömbös álláspontját.

Tehát, ne féljünk saját testünktől, hiszen ő is csak egy ember! Ne felejtsük! Létünknek – mindent összevetve – csak egy célja van: a “túlélés”!

Szólj hozzá!