Istvánka, aki Péntek Péternél is nagyobb állatbarát

Péntek Péter egy szép tavaszi pénteken született. Most már iskolás. Elsős! Szeptembertől a kapun kilépve – persze nem egyedül, hanem Anyával, vagy Papóval- nem jobbra indul az óvoda felé, mint régen, hanem balra. Az iskolába! Péter természetesen tudja az irányokat, ismeri a napokat és még a hónapok neveit is fel tudja sorolni. Na, jó! Van, amikor téveszt. De hát Istenem! -A lónak is négy lába van, mégis megbotlik- szokta mondani apa. Ezért is jár Péter iskolába. Na, nem azért, hogy ló legyen, hanem, hogy ne botladozzon. Majd a suliban mindent szépen megtanul. Istvánkával együtt. Barátok! Együtt is ülnek. Egy padban! Nemrégen ugyan fekete grafitceruzával húzott vonallal kettéosztották a padot. De attól még barátok! Így már nem pakolnak, meg könyökölnek át a másik térfelére. Néha ugyan még átcsúszik egy-egy füzet, vagy radír, de nincs nagy baj akkor sem. Korábban gond volt, mert reggelente, amikor megérkeztek az osztályba, Istvánka a millió zsebéből mindig mindent kirakott a padra. És nemcsak a sajátjára! A sok kitömött zsebtől ugyanis kényelmetlenül tudott csak a padban ülni. Alig tudott hátra fordulni, pad alá hajolni, vagy netalán a pad alá bebújni és ott kutyásat játszani. Pedig ezeket a tanító néni nem nagyon szerette.
De hogy került Istvánka ruháira milliónyi zseb? Általában egy gyereken kettő van.
Elmesélem.
Istvánka harmadik gyerek volt a családban. Ráadásul a legkisebb! A bátyjai nem nagyon szerettek a kisöccsükkel játszani. Gyenge, meg aprócska volt hozzájuk képest. Focizni, bicajozni nem tudott. Csak a baj volt vele! Így aztán ritkán vigyáztak rá, néha- néha játszottak csak vele.
Anya, apa dolgozott, így Istvánka a Dédire maradt.
Ági mama, vagyis Dédi fürge, erős kis asszonyka volt. Állandóan kertészkedett, boltba futkorászott, locsolt, ültetett, kapált. A termést leszedte és isteni lekvárokat, meg befőtteket készített. Istvánkára alig volt ideje. Így aztán a kicsi hamar megtanulta csendesen lefoglalni magát.
Egy napon éppen az udvaron bogárkák, békák után kutatott. A kertben levő komposzthalom mellett gilisztákat ásott ki kislapáttal a puha földből. De hova tegye? Hova is tegye? Míg elszalad a homokozóba a kisvödörért, minden állat elmászik, hazaszalad-gondolta. Pedig mennyit kupacba rakott Istvánka! Igazán sokat dolgozott velük. Egyszer csak eszébe jutott a megoldás: Zsebre vágja! A nadrágzsebébe sikerült a gilisztákat belegyömöszölni. Biztosan nagyon kevés volt nekik ott a hely, vagy féltek a sötétben, mert kicsit mocorogtak, csiklandozták Istvánkát. A pólójába mindenféle csigát pakolt, meg egy rozsdás kulcsot, egy szépséges kavicsot, és persze madártollat, meg egy kis málnát is. Későbbre.
Ekkor hívta Dédi ebédelni. Gyors kézmosás után leült az asztalhoz, de a mocorgó gyűjteménye nagyon zavarta, hát szépen kirakott mindent a tányér gyümölcsleves mellé. Még szerencse, hogy Dédinek egészséges volt a szíve. Amikor közelebb hajolt és jobban megnézte, hogy mi van a szép asztalterítőjén, alaposan megszidta Istvánkát az asztalon tekergőző, koszos, földes gilisztakupac miatt, a testvérei meg még jól ki is nevették.
Istvánka okos fiú volt. Persze, hogy megértette: gilisztának a kertben, a földben van jó helye. A bogaraknak, csigáknak is az udvaron kell lakni a saját testvéreikkel, anyukájukkal, apukájukkal.
Ám Istvánka később minderről jól elfeledkezett.
Így:
Egy szép nyári napon kicsi Hangával, az unokatestvérével játszottak az udvaron. Hanga a játékbabakocsiját is áthozta. Abban tologatták először a babákat, aztán a cicát is szerették volna, de Micikének akkor éppen nem volt kedve kisbabásat játszani. Üres babakocsit tologatni? Na, nem! Kit is kellene babakocsiztatni? De kit is? Megvan!
Annyi aprócska, álmos gyíkocska napozik a kőrakáson, -amiből apa a kerti szalonnasütőt fogja építeni,- hogy velük aztán jó lesz játszani! Istvánka ügyes, felmászik a kőhalomra, összeszedi a gyíkbabákat és adogatja őket, Hanga lefekteti, betakargatja őket a babakocsiban. Jó terv!
Szorgoskodott is a két gyerek! Ám a gyikócák egyáltalán nem akartak nyugton maradni. Babakocsiban, betakargatva meg éppen semmi kedvük nem volt feküdni! Biztosan nem voltak álmosak. Hangának nagy gondot okoztak. Istvánka pedig csak gyűjtötte, csak fogdosta, adogatta a sok fürge gyíkot. Utoljára még kettőt elkapott, ám Hanga nem tudta már átvenni őket. A kőrakás másik oldaláról pedig csak nem dobálhatja át a szépséges gyikócákat a babakocsihoz. De hát mászni is kell, meg kapaszkodni. Így muszáj volt zsebre vágni őket. De kettő még így is maradt a kezében. Hova tegye? De hova?
Kitalálta.
Így aztán már ügyesen tudott kapaszkodni szabad kézzel. A kőrakásról azért már Dédi segítette lemászni. Ahogy földre rakta a gyereket Dédike, megnézte, hogy nem tört-e csontja, nem horzsolta-e le a lábát. Szerencsére, nem. Ám ekkor Dédike pillantása a gyerek arcára esett. Két aprócska állat-láb lógott ki a szájából, és MOZGOTT! Aztán később még egy gyíkfarok is előbújt Istvánka szája sarkából. Dédike akkorára nyitotta a szemét, mint egy levesestányér, nyelt egyet és ekkor gondolt először arra, hogy talán hamarosan mégis ellátogat a doktor bácsihoz valami szíverősítőért.
– Meg akartad enni, kisfiam? Miért raktad őket a szádba?-
– Nem volt több zsebem.-
Másnap Dédike nem takarított, nem kertészkedett, hanem sürgősen milliónyi zsebet varrt Istvánka összes nadrágjára. Azóta van Péntek Péter barátjának kettőnél sokkal-sokkal több zsebe.
Tele zsebe!