Két apró történet a napisajtóból

1.

Megtörtént civilizációnk első bűncselekménye az űrben. Vagy csak az első olyan, amiről hallunk?
A nemzetközi űrállomáson történt, hogy az egyik amerikai űrhajósnő bejelentkezett a volt élettársa folyószámlájára az online bankrendszeren keresztül, és pénzt utalt át onnan. A másik nő – az élettársa is nő volt – feljelentést tett emiatt. A szövetségi nyomozóiroda megindította a nyomozást. Az átutalást végző azzal védekezett, hogy mindig ő volt a felelős kettejük közül a pénzügyek intézéséért, és ezen az sem változtatott, hogy fél évet az űrállomáson tölt.
Az eset sok olyan jogi kérdést vetett fel, amire eddig nem gondoltak. Ha bűntett történik odafent, ki a felelős hatóság? Jelenleg úgy fogadták el, hogy minden esetben az az állam, akinek az űrhajósa az érintett, mint tettes, pontosabban, mint tettesként gyanúsított. De ez csak ideiglenes álláspont.
Ha néhány év múlva már a Holdra fogunk repülni, vajon hogy lesz? Lesz egy külön holdbeli bíróság?

2.

Márk egy 26 éves német fiatalember, végzős egyetemista, pszichológus. Több, mint 14 éve nem látta az apját, mikor az elköszönt tőle és az édesanyjától, és végleg elment. Nem tudták róla, hogy él-e, hal-e, a mama feltételezte, hogy meghalt. Márk felnőtté válva elhatározta, hogy megkeresi az apját, ha az él még. Ezért szétküldött a twitteren többször egy üzenetet, melyben kért másokat, hogy segítsenek neki.
Több tízezer reagálást kapott a twitter üzenetére, többségében olyan értelemben negatívat, hogy nem hittek abban, hogy tényleg valamilyen jó szándék vezérli, és nem csak felhívni akarja magára a figyelmet. De nem minden válaszoló volt ilyen, voltak, akik megértették, és együttéreztek vele.
Aztán egyszer csak, hónapok után váratlanul kapott egy üzenetet. Valaki azt jelezte neki, hogy az apja az egyik német városban – az üzenetben szerepelt a konkrét város – az utcán él. Hajléktalan, nincstelen.
Márk amint tehette elutazott oda. Megtalálta az apját.
De nem jött létre igazi közeledés kettejük között. Az apa azt mondta – legalábbis Márk híradása alapján – hogy ő marad ott, ahol van.

Mi köti össze ezt a két kis történetet? Semmi. Mindössze az, hogy mind a kettő most történt, a 21-dik században. Két kis minimozaik-darabka egy sok milliós darabkából álló képről. A technikánk magasra szárnyal, és az emberi kapcsolatok?

“Két apró történet a napisajtóból” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!

    Lehet, hogy úgy van, ahogy mondod — de Te nem találod ezt sajnálatosnak? Mert én igen. S még többet is: nekem úgy tűnik, hogy a tulajdonságok nem maradnak, hanem a moralitás kiveszőben van.

    Köszönöm szépen a hozzászólásodat, és szeretettel üdvözöllek:
    Márta

  2. Kedves Márta!
    Szárnyalhat fejlődhet a technika, emberek születne k, majd halnak, de a tulajdonságok maradnak, függetlenül attól hányadik században élünk.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

  3. Kedves Etel!

    Örülök, hogy látlak, és köszönöm szépen, hogy hozzászóltál; pontosan azért tettem fel ezt a két apró történetet, mert kíváncsi voltam, hogy mit gondolnak róla mások.
    Amennyire én jól emlékszem erre az esetre, a fiút az anyja nevelte fel aztán egyedül, és lehet, hogy mikor a fiú az apját keresni kezdte, már halott volt.
    A zárómondatok jelentik az én megjegyzéseimet, illetve azokat a gondolatokat, kérdéseket, amelyek bennem felvetödtek. A technikánk lehetövé teszi, hogy több tízezren hallanak egy ember sorsáról, lásd fent, ugyanakkor segít ez az emberi kapcsolatokon? Gyakran nem. Hogyan lehetne azt elérni, hogy az az érdeklödés, néha empátia, néha törödni akarás, ami a virtuális világban megnyilvánul, a reális világban is hatni tudjon?

    (Elnézést kérek a hosszú ö és ü betük hiányáért)

    Még egyszer köszönöm, és szeretettel üdvözöllek
    Márta

  4. Kedves Márta!

    Mindkét rövidke írásodat nagyon jó zárómondattal fejezted be.
    Személyesen csak azt az egy "gondolatomat" teszem fel – vajon a fiú miért csak az édesapát kereste? No, persze ez a szerző joga hogyan mutatja be történetét.
    Gratulálok!:)
    Etel

Szólj hozzá!