Ősz szakállán nyugszik a harmat

Észrevehetően ismét itt járt. Nyomot hagyott az erdőn, vígan fütyörészve áttaposott a hulló száraz avaron. Hosszú sálját hanyagul nyaka köré csavarta, rojtos végét olykor meglibbentette a szél. Hóna alatt hatalmas spaletta, megvénült pipája szája sarkában hanyagul eregette a füstöt. Félrecsapott süvege alól varkocsba font szürke tincsei játszottak a széllel. Kezében ecsetkészlet. Szakálla mellig érő, víg harcsa bajsza kétoldalt lefittyenő. Kopott köpenyege finoman kapaszkodott csontos széles vállába, ahogy utat vágott magának rendre a ciheresen át. Sáros talpú csizmája vásottnak tűnt, ám nem volt likas sehol, s passzolt a lábán a bőr, szinte egybenőtt vele. Léptei hangtalanul követték egymást.

Megállt egy pillanatra, majd egy nagy ecsetet kezébe fogva szint kevert a spalettán, majd kisvártatva egy fura, ám ismerős ősi dallamot fütyörészve, ragyogó szemekkel az ecsettel csak suhintott kissé inas hosszú bütykös kezével az erdő felé….

Csillogó varázslat, s hajnalra ropogósra derezte be a tájat, színekkel rakta tele a lombokat, veresre érlelte a csipkét, majd diót, s makkot rázott a fákról, ezek hangosan koppanva hullottak alá, miközben gombák serege tört utat az avaron át a fény felé. A festő leguggolva hamiskás mosollyal megmosta ecsetjét a folyóban, s a víz színe a szövevényes ágrendszerben egy csapásra megváltozott, áttetszőbb, tisztább lett, s halak serege kezdte el a pajkos lubickolást, víg pocsolást a közelgő alkonyon. Vadludak húztak messze dél felé, rendre követték az elöl utat törő vezérüket. Szürke gém éktelen rikácsolása verte fel a denevér rajokat, s a baglyok is huhogva ijesztették a kósza alkonyba forduló vándort.

Mondd, ki vagy? Vidám lépteid miért szaporázod? Honnan a dallam, mely oly ismerős a fülnek? Varázspálca tán az ecseted?

Nevetés, mely víg kacagássá érett, vidám hamiskás apró ráncokkal szőtt tekintet. Ajkai nem nyíltak, a pipaszár mentén csúszott ki a szó. [i][i]-Nem ismersz? Öregebb vagyok, mint gondolnád, egyidős a földdel! Itt voltam akkor, mikor még semmi nem létezett, s itt leszek akkor is, ha az ember emlékét is elviszi majd a szél. Szemvillanás csupán, hosszú létem során.. míg fordul a kerék, jövök, s színnel boldogítom a világot, az enyészet így nem oly búskomor. Látod, köpenyem alatt a bőség kosara! Sokan mégsem látják, engem sem figyelnek, nem vesznek észre. Tudd, vannak, kik látnak is, nem csak néznek! Te látsz, s minden évben vársz reám. Tudom én. S őszbe fordul lassan a te szakállad is, ahányszor teszel egy kört a nap körül, s nézd, a lehelet páracseppeket ültet minden szálára… láthatod. De figyelj!

Érzed az erdő lélegzetét? Hallod a folyó csacsogását? Látod a mosolygó világot? Az ösz szíve dobbanását?
Én vagyok az mind. Körbeveszlek, engem érzel, engem látsz mindenütt. Roskadásig rakom a kosarad ha kell, halaktól nyüzsgő folyót terelek eléd, de tudom, neked elég akár egy hulló falevél… Tudod hogy itt vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, s eljöttél hozzám! Hamarost mennem kell, de találkozunk még, te is jól tudod…

Lépteit szaporázva elindult, s én ott álltam mozdulatlan, szavam se volt, csak csodáltam, csak ámultam, s emésztettem az elhangzó szavakat, gondolatok, nyomában hullott néhány rozsda sárga falevél.

Távozóban a festő nagyot szívott pipájába, s a füstöt kifújva köddel takarta be a világot. Léptei hangját elnyomta a sűrű homály, csak távolról hallatszott, egy ismerős ősi dallam, ahogy fütyörészve siette lépteit a déli irányba..