Vörös volt és hatalmas. A súlyát elképzelni sem tudtam. Tekintélyt parancsolt és vonzotta a tekinteteket. Arra vágytam, hogy ilyen legyek. Hogy egy szimbólummá váljak én is, hogy a nevem ismert legyen, és az emberek felfigyeljenek rám; ahogyan erre a vörös óriásra. Azt akartam, hogy egy szép napon az én nevem is jelentsen valamit, hogy összefonódjon vele a színház és a szórakoztatás fogalma. Valaki akartam lenni. Olyan hatalmas, mint ez a bizonyos híres színházi függöny.
Gyermekkoromban, egy színjátszó kör segítségével tapasztalhattam meg először, hogy milyen embereket szórakoztatni, megnevettetni és meghatni. Az ezzel járó nehézségeket, büszkeségeket és küzdelmeket. Akkor döntöttem el, hogy nekem erről kell, hogy szóljon az életem. Itt Valaki lehettem. Nem a szürke kisegér, hanem akárki más. Akit szeretnek az emberek és mosolyt képes csalni az arcukra. Hisz egyedül csak a színpadon tudtam kihozni magamból azt, aki a mindennapokban elbújt. Egy másik lányt: egy olyasvalakit, akinek a mondanivalója számít is ezen a Földön.
Kiálltam a színpadra. A cipőm kopogására felkapták a fejüket a nézők. Egy apró biccentéssel jeleztem és a függöny elkezdett szétválni. A lámpák felgyulladtak és egyszerre ott voltam; az egyetlen helyen ezen a Földön, ahol jól éreztem magam: a világot jelentő deszkák közepén. Kiegyenesedtem. Vettem egy nagy lélegzetet. Az izgalom, amitől csupán pillanatokkal ezelőtt szenvedtem, lassacskán elmúlt. A görcs a gyomromból, a gombóc a torkomból elillant. Szapora szívverésem lelkesen gyorsult tovább. Rá kellett szólnom magamra, hogy ne kezdjek el ragyogni a boldogságtól, amint a zene felcsendült. A fény rám irányulva a helyére került; a hirtelen világosság elvakított. Minden szempár rám szegeződött. A páratlan élmény kezdetét vette.
A tekintetemet a magasba emelve hagytam, hogy az érzelmek, a gondolatok és a nyugalom elárasszon. A zene átfutott rajtam, akár egy villámcsapás, ezzel olyan energialöketet adva, amitől kirázott a hideg. Az ereimben a vér lüktetése fokozódott, ahogyan sebesen egyre több és több adrenalin hatolt át rajtam tetőtől talpig. Éltem. Mintha csak ez a pillanat számított volna és semmi más, hisz nem volt ehhez fogható. Legalábbis számomra.
A szívem türelmetlenül dobogott. El sem hittem, hogy végül mégiscsak elérkezett ez a nap, ez a perc, amikor egy művész mondataival mesélhettem el, hogyan is néz ki a világ az én szememen keresztül. Egyszerre olyan bizsergés öntött el, hogy alig bírtam egyhelyben maradni tőle. Ilyen hatással volt rám ennek a ritka pillanatnak a varázsa. Egész életemben erre az egy különleges monológra vártam. Arra, hogy továbbíthassam végre a gondolatokat, amik először szórakoztatnak, majd szívszaggatóan elérzékenyítik az emberi lelkeket. Ez volt az én nagy mondanivalóm. Azért voltam itt, hogy végre közölhessem ezt a titkot mindenkivel. Hogy továbbadjak egy üzenetet, ami bár nem az enyém volt, mégis a magaménak éreztem.
Kinyitottam a számat…hang viszont nem jött ki rajta. Elnyomva a bennem növekvő fojtogató pánikot, megint megpróbáltam. De a csönd maradt. Kínosan elmosolyodtam. Feszengve a rendezői bal majd jobb felé fordultam, bárkinek a tekintetét keresve, aki ki tudott volna menteni ebből a szörnyű helyzetből. De senkit sem láttam. A rémület és a kétségbeesés egyre nőtt bennem, az izmaim lebénultak és annyira megijedtem, mint még soha. Kivert a víz, rossz volt a közérzetem és egyszerre a bizonytalanság gondolata suhant át az agyamon. Égett a torkom, aminek pillanatokkal azelőtt még semmi baja nem volt. Mintha egy kést mártottak volna a bokámba; belenyillalt a fájdalom. Egy néma sikoly. Levegőért kapkodtam, a tüdőmben lángok, a bokámból minden erő kiment. Az öntudatos és határozott színésznővel egy szempillantás alatt megfordult a világ. Az irányítás kicsúszott a kezemből, a biztos talaj eltűnt a lábam alól. Hirtelen újra az elesett tinédzser voltam. Térdre rogytam. A reflektorfény követett.
A szemem kiszáradt és szúrta minden nyitva tartott pillanat. Kifogyó erőmmel felemeltem a fejemet és a közönség felé fordultam. Szigorúan és bíráskodóan ítélkeztek felettem a tekintetükkel. Magyarázatot a helyzetre nem találva, csak annyit tudtam, hogy azonnal ki kell menekülnöm onnan. Akkor kezdtek el kántálni.
-Oko-san vá-lassz! Oko-san vá-lassz! Oko-san vá-lassz! – a hangok félelmetesen susogtak. A kezemet a fülemhez kaptam, de nem enyhültek. Sőt, mintha egyre erőszakosabban járták volna át az egész testemet. A fejemben is dübörögtek. Nem mondták ki, hogy mit, de pontosan tudtam miről van szó. A közelgő, érettségi utáni pályaválasztásról. Hirtelen mindent megértettem. A színpad, az egész… semmi nem volt belőle igaz. Csak egy álom volt. Csak egy figyelmeztetés. Hogy rosszul választok.
– Ro-sszul vá-lasz-tot-tál! Ro-sszul vá-lasz-tot-tál! Ro-sszul vá-lasz-tot-tál! – ismételték fenyegetően a hangok, mintha a fejemben laktak volna. A félelmem, az aggasztó gondolataim egyszerre mindenhol ott voltak és egyre erőteljesebben visszhangoztak, fölém tornyosulva. Fuldokolni kezdtem a súlyuktól. A csalódottságot is felfedezni véltem bennük. A nézőteret kémlelve rögtön rá is jöttem, hogy miért. Hogy kiknek a hangjait hallottam valójában. Ismerős arcokat érzékeltem magam körül.
Mikor azt hittem, hogy tovább már nem bírom elviselni a gyötrelmeket, egyszerre levegőhöz jutottam. Már nem a színpadon voltam. Egy irodában ültem. A légzésem rendben volt, a torkom nem fájt. A szemem nem volt kiszáradva és az izmaim rendben működtek. A bokámba nyilaló fájdalom elmúlt. A hangok elnémultak. Ahogy a félelem és a kétségbeesés is. Nyugodt voltam. A fizikai megpróbáltatások nyomtalanul eltűntek; mintha sosem lettek volna. Ugyanakkor egy olyan erős lelki kimerültség jelentkezett, amiről eddig elképzelni sem tudtam, hogy létezik. Az irodában nem volt fájdalom, szenvedés és küzdelem a sikerért. Viszont boldogság sem. Üres tekintettel bambultam előre. Itt működtek a hangszálaim. De jelentéktelenségeket beszéltem. Nem azt mondtam ki, amit egész életemben közölni szerettem volna. A szavaim nem szórakoztattak, nem csaltak mosolyt az arcokra és nem továbbítottak fontos titkokat rég elhunyt művészektől. A mondatoknak nem volt mélységük. És ami a legrosszabb: ez nem is az én hangom volt.
A szoba kongott az ürességtől. Semmi voltam. A nevem csak egy volt a sok közül. Nem tudtam elmondani, amit akartam. Szinte észrevétlenül suhant át az arcomon a színház csodájának gondolata, pillanatnyi örömöt okozva. Majd akár egy múló érzés után, rögtön visszaállt a halott tekintet és az üres lélek. Semmit sem éreztem. Zsibbadt voltam. Alig észrevehetően gördült le arcomon egyetlen könnycsepp, minden érzelemnek a jele, ami ebben a jövőképben az életem része lehetett volna.
