Mi fáj?

Kihasználva a szép napos időt, kiültem a teraszra napfürdőzni. Szomszédasszonyom szipogva üdvözölt.
– Mi történt? Ha úgy érzed, hogy el kell mondani, szívesen meghallgatlak.
– Köszönöm a bizalmat – mondta, ha akarod le is írhatod.
– Meglátjuk – mondtam.
Keserves sírás után elkezdte történetét.
– Az ember, ha megöregszik, végiggondolja az életét, vajon mit csinálnék másképp? Én csak az egész életem változtatnám meg! Rajtam is múlt, hogy így alakult. Tudom, hogy mindig rossz döntéseket hoztam. Tudom, hogy nem így kellett volna. DE akkor hogy? A körülményeim, a belém táplált neveltetés meghatározták az egész életem. Amelyekhez az ember nem mindig tud hozzányúlni. Ha igen akkor a szükséges körülményt nézve dönt. Itt követtem el a legnagyobb hibát. A szükséges körülményt, amit nem kellett volna figyelembe venni, soha. Mindig mások érdekeit néztem, nekik hogyan jó. Mindig annak örültem, hogy ők örülnek. Belenéztem szemükbe és láttam, hogy segítenem kell. Megtettem, mert nekem fontosak voltak. Segítettem, mert arra tanítottak szüleim. „Ne legyetek önzők, segítsetek egymáson, hiszen testvérek vagytok”. Soha nem kellett kérni, hogy adjak. Megéreztem, fülembe, lelkembe megszólalt egy Nagy László vers, biztosan tudjátok, „Tudom a kérés nagy szégyen, adjon akkor is, ha nem kérem” Nem akartam megalázó lenni és soha nem hagytam, hogy kérjenek. Most már rájöttem, mennyire nem kellett volna. Mély szánalommal veszem tudomásul, hogy AZ ÉL, AKI MAGÁNAK ÉL! El kell hinnetek, így van.
Leírhatod, hogy mi fájt a legjobban, mitől olyan nehéz a szívem. Valahogy úgy érzem áldozat vagyok.
Nagy családban nőttem fel, szeretett és békés volt a gyerekkorom. Szüleink, nagyon sokat dolgoztak, de ránk is volt idejük. Hogy hogyan csinálták, most jövök rá deres fejjel.
Megtanították velünk mit jelent testvérnek lenni, mi a szeretet, az összetartás, az egymáson való segítés, mi a család szerepe. Mi a tisztaság a szívünkben, lelkünkben, hány felé kell osztani az édességet, a szeretett gyümölcsöt. Senki ki, ne maradjon! Egyformán, hogy mindenki meg legyen elégedve, így kell tenni testvérek között. Este volt a nagy család együtt. Beszámoltunk mindenről a vacsoránál. Ha kellett nevettünk, ha valakinek szomorú napja volt együtt vigasztaltuk. Volt benne jó is rossz is. Számonkérés, és dicséret. Számíthattunk egymásra. Öltözködésben, tanulásban, takarításban, vasalásban, egymás segítségében. Ahogy nőttünk szüleink és drága nagymamánk segítségével, becsületes emberkék lettünk. Aztán, külön utakon jártunk, mégis midig összetartottunk. Ahogy otthon tanultuk! Örömmel mentünk haza, a családi házban, ott könnyebbültünk meg, ha volt bánatunk, az otthon mindent feledtetett! Boldogság volt hazamenni.
Édesanyánk halálával minden megváltozott, elszabadult a pokol, megszűnt a varázs, elengedtük egymás kezét. Megkezdődött, a harc mindenki a sérelmeit hozta előtérbe. Beosztással, minden héten hazamentünk, főztünk, mostunk takarítottunk. Mert azt tanultuk, első a család! Aztán jöttek a bajok, ki, hogy megy, ki mit nem csinált meg, ki adott többet. Kialakult egy családi klikk. Megbántottunk egymást, egymás fejéhez vágtuk sérelmeinket. A helyzet elmérgesedett. Volt olyan, hogy nem beszéltünk egymással. Ami sokáig jól működött, most nem működik. Eltávolodtunk egymástól. Mindenki a saját igazát bizonygatja. Persze mindenkinek az a fontos! De úgy érzem egyedül maradtunk a legkényesebb, legkeményebb, és a legfontosabb helyzetekben, kérdésekben. A legkedvesebb testvéreimben csalódtam a legnagyobbat. Akiknek a legtöbbet segítettem azok fordultak ellenem legelőször. Amikor legjobban kellett volna a támogatásuk, akkor fordítottak hátat. Magamra hagytak, nem támogattak. Legnagyobb álmom, sikerült megalázni. Biztatásuk hiányzott. Vajon miért? Mert számítottam rá, mert sokra tartottam volna véleményüket, mert megbeszélhetünk volna mindent, mint régen. Azt mondják a bölcsek, hogy a céltalan ember nem ember, hát nekem a céljaim a legfőbb vágyam zúzták porrá. Nincs bennem akarat a csalódottságtól. Aztán elkerültek az utcán, mint egy idegent. Nem jöttek hozzám, hogy meglátogassanak és megkérdeznék, hogy vagy? Segíthetünk valamiben? Ilyen rossz testvér voltam? Én mindenkinél bepróbálkoztam, kevés sikerrel.
Soha nem felejtem el, hogy nővérem mellettem volt betegségem legfájdalmasabb korszakában. Hálás szívvel mondok neki itt és most is köszönetet.
Senkit nem akarok megsérteni, távol áll tőlem. Hiszen felnőttek vagyunk, mindenkinek van családja. Természetes, hogy ők az elsők, ez így helyes!
Nagyon hiányolom, hogy nincsenek! Soha nem volt ilyen rossz hangulat köztünk.
Vagy ezt teszi egy édesanya halála? Elszakadt a köldökzsinór, amit mindannyian fogtunk? Kapaszkodtunk életünkért, és a családért? Mire megvénülünk, meghülyülünk? Hát ezt hoztuk otthonról? Erre tanítottak bennünket? Nem- nem erre csak a körülmények megváltoztak. Akik most nem szorulnak segítségre kihalt belőlük a testvéri szeretet, megalázták az otthonról hozott összetartást, szeretetet. Sárba taposták a családot, felszínből visznek hatalmas drága csokrokat a temetőbe, hogy ők legyenek az elsők, mert most meg tehetik. Nekem egy csokor ibolya is ér annyit, mint nekik a drága csokor. Mert szívemből adom. Elhihetitek, szívemből írom, nem irigység, csak bánat. Nekem nincs szükségem semmire, mindenem megvan.
Visszagondolok, milyen boldogok voltunk, ha hazamentünk, vártuk egymást, örültünk a másik sikereinek, hova lett ez a csoda, az útravaló, amivel elláttak bennünket? Hát ezt teszi a pénz? A csak azért sem! Mit gondoltok, mit szólna édesanyánk, ha ezt végigélte volna? Összekulcsolná drága kis kezét, és azt mondaná: Én nem erre neveltelek benneteket. Jobb, ha már nem vagyok köztetek, mert ezek nem az én gyermekeim. Az enyémek ilyenre képtelenek lennének, hiszen szeretetben nőttek fel! AMIT NEM FELEJTHETTEK EL. Drága édesanyám, mert ők úgy neveltek bennünket, hogy jó szándékkal legyünk egymás iránt. A pokol kövei is jó szándékkal van kirakva: nem kívánom senkinek ezt a fájdalmat! A családot összetartani, nagyon nehéz, szétverni. Mennyivel könnyebb. Pedig szüleink, amíg éltek azon fáradoztak, hogy ha ők nem lesznek, akkor is fogjuk egymás kezét, és segítsük egymást, elsősorban lélekben! Legyünk egymás mellett, jóban, rosszban. Nem veszitek észre, hogy szétbarmoltátok, amit szüleink egy életen át tanítottak nekünk!
„Megöregedtünk, most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy egymás mellett legyünk jóban rosszban!

Mennyire számítottam rátok! Mennyire fáj, hogy idáig jutottunk! A sok rossz, átjárta az egész testemet, lelkemet. Innen már nincs visszaút! Már nem akarok tőletek semmit.
Meghatódva néztem az idősebb nőre.
– Én itt vagyok, ha kell valami, gyere!
– Szívesen jövök, de tudod, a testvéri szeretet az más.
Remélem, hogy még lesznek összetartó családok, akik fogják egymás kezét jóban rosszban.