Örökké tartó szerelem

Ötven évnyi házasság után, Gyöngyi jobban ismerte Xavér férjét, mint bárki mást. Tudta, hogy valami nincs rendben vele, szótlan volt, s lehangolt. Csendben ült az asztalnál, felesége kezét tenyerébe tette, s arcát simogatta. Gyöngyi karjaiba vette szelíd lelkű férjét, s hálószobájukba vitte, leült vele baldachinos ágyukra. “Mi a baj kedvesem?” – kérdezte sírós hangon. “Ne aggódj angyalkám, csak nagyon fáradt és gyenge vagyok.” Lassan párnájára fektette, gondosan betakarta, s szorosan szívéhez bújt úgy, mintha ölébe kuporodna, s szelíd hangján megkérdezte: “Mi bánt kicsikém?” Közben gyengéden átölette, s csókjaival árasztotta el, hamar eloszlott a bánata mellette.
Xavér asztalosként dolgozik, udvarukban van a műhelye, így csak néha kell elválniuk. Mindig órákat búcsúzkodtak, nehezen múltak a napok egymás nélkül. Most már el se megy, inkább az inasait küldi vidékre. Mindig azt mondta: “Nagyon nehéz nélküled angyalom, tudom mennyit keseregsz értem.” A vonal másik végén férje keserű hangját nagyon fájt hallania.
“Angyalom megöregedtünk, s egyre csak a szeretetedet szeretném érezni, a kislányt, akit egykor elvettem, s mellettem asszonnyá cseperedett, szívem mélyén őrzök. Elszaladt mellettünk ötven év, annyira szeretnék még pár évet veled.” Gyöngyvirág egész testében reszketett, annyira féltette őt. Hosszan csókolták egymást. “Csak hadd öleljelek, s simogassalak.” Szemük sarkából szeretet tüze csillogott.
Xavér Gyöngyvirágját bűvölte, még most is könny szökik szemébe, ha visszagondol a fiatalkorára. Mielőtt megismerte Gyöngyvirágját árva volt, szülei korán meghaltak céltalanul bolyongott a világban. Mennyire hosszú volt az út, még rátaláltam. Felesége fekete, ezüst hajszálaival eltakarta könnyes szemét, eszébejutott amikor Gyöngyvirágját kikísérte a vasútállomásra.
Feltette a szüleihez tartó vonatra zokogó angyalát, közben majd megszakadt az ő szíve. Pillanatok alatt ráborult a magány, leült egy terebélyes fa tövéhez, hulló könnyekkel megfestette Gyöngyvirágját.
Mielőtt elvette volna, megkérte kedvese, hogy ha lehet, szerelmünk tartson örökké. Könnyes szemmel ott állt előtte: “Te vagy az én angyalom, lelkemnek, szívemnek, s életemnek legszebb fénye. Éljünk csendesen, s boldogan Gyöngyvirágom!” “Örömmel teszem, Xavérom. Ha lehetne, egy tóparthoz közel lakjunk!” – kérte vágyakozón Gyöngyvirág.
Életük őszén valami nyomja gyenge érzékeny szívét, túl rövid ideig tart az örökké. “Egyszer rám borul az örök sötétség, s te nem leszel ott velem Gyöngyvirágom, ettől félek.” Úgy zokogott, hogy egész testét rázta zokogása. Felesége könnyezve csókolta: “Édes Xavérom, nyugodj meg, és ne gondolj ilyenre, kérlek. Élni sem tudnék nélküled!” Nem tudott tovább beszélni, sírás fojtogatta. Ketten tudják, mekkora szeretet van köztük, hogy évtizedek során elválaszthatatlanok lettek. “Gyere ülj kedvesem az ölembe!” – kérte férje vágyakozón, selymes haját ujjai közül elengedte.
Gyengéden átölelte, miközben öle rejtekébe kuporodott, letörölte férje fájó könnyeit. Simogatták, s csókolták egymást, férje felesége vállára hajtotta fejét. Betakarta Gyöngyvirágját, mielőtt arcára tette volna a kezét. Szívet melengető volt az érzés mindkettőjük számára, a csillagok beragyogtak az ablakon.
Már hajnalodott, mire megnyugodtak, Gyöngyvirág azt kérte tőle, ma még maradjon mellette, és pihenje ki magát.
Naphosszat szorgalmasan dolgozik a műhelyben. Kevéske időre mindig kiszalad a feleségéhez, ölébe ülteti, amíg megisszák a kávéjukat, s mellé süteményt esznek. Xavér arcára sugárzó mosoly ül, amikor felesége délután a műhelyébe lép, tudja, hogy már vele marad a munka végéig. Szívében öröm, és elégedettség ragyog, homloka barázdái ilyenkor teljesen kisimulnak. Férje mellé áll, s a kisebb munkákba besegít.
Négy órakor pontban bezárják a műhelyajtót, s lesétálnak a Balaton partra, leülnek a padra, s átölelik egymást. Elnézték a fodrozódó kék vizet, amelyen a kecses nyakú fehér hattyúk ringatóztak.
“Itthon maradok ma veled, pihenünk még kedvesem.” – mondta. Érzékenyen csókolta. “Majd együtt főzünk, csak maradj mellettem!” – kérte feleségét. “Nincs szebb érzés a világon, csak azt tudni, hogy velem vagy, Gyöngyvirágom.”
Körömpörköltet főztek nokedlival, desszertnek túrótortát készítettek. “Amíg megterítesz angyalom, addig átmegyek a műhelybe, beszélek az inasokkal.” Átölelte, s forrón csókolta. “Öt perc, s jövök drágám.” Mégegyszer visszanézett rá, miközben becsukta az ajtót. Majd átsietett az udvaron, felesége utána nézett, kimondottan boldog volt, hogy férje megint jól van. Életvidám szemei újra ragyognak, remélte, hogy csak fáradtsága gyengítette le tegnap.
Piros rózsával kezében tért haza, s adta át örök szerelmének. Gyengéden átölelte, s megkérdezte tőle: “Holnap hajnalban lemegyünk a partra, napfelkeltét nézni, angyalom?”
“Kedvesem mond, hogy érzed magad?
Nagyon ritkán szoktunk lemenni a partra pirkadatkor.” “Éjjel rengeteget gondolkodtam, s rájöttem, túl sokat dolgoztam, sajnos fáradékonyabb lettem. Ne aggódj kicsikém, nem lesz bajom, ígérem.” “Ígérd meg, hogy visszamész az orvoshoz, lehet, hogy új gyógyszerek kellenének a szívedre, édesem.” “Persze, hogy elmegyek, s te is jössz velem, egyetlenem.
Rettegek attól, hogy egyszer kórházba kerülök, azt nem bírnám ki nélküled.” “Ne is mondd kis szívem!” – és sírva fakadt felesége.
Ölelkezve bementek a hálószobába: “A szívedhez fekszem, hogy halljam szívednek halk dobbanását!” – szipogta felesége. “Én pedig egész éjjel ölellek, hogy ne félj!” – egyetlenem. Mielőtt elaludtak volna, kedvesen elköszöntek, s suttogták egymásnak: “Nagyon szeretlek.”
Gyöngyi nagyon nyugtalan volt Xavér miatt, tudta mennyire összetört a férje, amikor egyszer kórházba kellett mennie. Egész nap ott ült ágya mellett, és fogta kezét. Ő inkább vele megy, ha majd egyszer kórházba kerül, csak vigyázhasson rá.
“Kicsikém kérlek ne sírj!” – férje gyengéden ölelte és simogatta. Arcát arcához érintette. “Légy nyugodt, itt vagyok melletted kis szívem.”
Hajnalban Xavér felébredt, kiment a mosdóba, majd óvatosan visszafeküdt kedvese mellé. Gyengéden átkarolta, felesége pedig hozzábújt, vágyott férje karja melegére. “Istenem, hogy tudunk ennyire szeretni, egy perc alatt hiányzunk egymásnak. Kérlek Istenem, adj még időt nekünk!” Párás szemmel csókolta feleségét, aki hajnali szépségében tündökölt mellette.
Amíg Xavérral kivizsgálásra jártak, addig csak a szorongás vette őket körül.
Naphosszat sétáltak, járták a hangulatos utcákat, amelyek tele voltak vidám turistákkal. Ebben a zaklatott lelkiállapotban, nem találtak kedvükre való elfoglaltságot. Egyfolytában Xavér egészségi állapotára koncentráltak, felsége írni sem tudott.
Az a fajta alkotóember volt, akit ha mélyen bántott az élet, akkor leblokkolt. Agyában csak az egy téma forgott reggeltől estig, estétől reggelig. Xavér ezt jól tudta, és ki kellett zökkenteni ebből a mélabú állapotból. “Mutasd a versedet, amit nekem írsz, kérlek.” “Nem értesz meg, képtelen vagyok írni, téged nézlek, s csak te jársz az eszembe, de a szavak képtelenek szépen összekapcsolódni. Gyere, menjünk inkább sétálni, vagy bújjunk el a fájdalom elől.” “Ne csináld Gyöngyvirágom, itt vagyok és semmi bajom, csodásan érzem magam.” Átölelte feleségét. “Fesd meg magadról a képet!” – kérte érzékenyen.
Szíve szerint azonnal neki állt volna saját önarcképének festésének felesége kedvéért. De, hogy elterelje gondolatait, azt mondta neki: “Fesd meg te, ahogyan látsz engem most, ebben a pillanatban. Megtanítottalak festeni, ellested a festés fortélyait. Tessék, cseréltem neked vásznat, s ott vannak az ecsetek is, kérek egy csókot, és állj neki szépen.” Nagyon sajnálta szegényt, mégis ez volt a legjobb inspiráció, amit tehetett érte.
Csendben festett, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál. Érzékien húzza arcvonásait, s fekete, ősz tincseit, ahogy homloka barázdáit eltakarja. Xavér beleborzongott a szépségbe, ahogy aprólékos mozdulatait felesége kellő odafigyeléssel festi. Elérzékenyült a látványtól, de jobbnak látta nem mutatja ki érzéseit felesége miatt. Inkább elkezdte olvasni Gyöngyvirág által írt, s nevezett kesze-kusza mondatait. Keserű, szívszaggató sorait férjéhez írta. Xavér most, azonnal szeretné átölelni, s vigasztalni feleségét, de nem futhatott hozzá, hogy kizökkentse munkájából. Épp ezért ki akart osonni a konyhába, hogy szabadjára engedje fájó könnyeit. De Gyöngyvirág épp kilépett a festőállvány mögül:
“Drágám, gyere csak, hadd mutassam meg a festményemet rólad.” Ott állt hasonmása előtt, s nem tudott a meghatottságtól megszólalni. Csak gyengéden átölelte feleségét, s vállára hajtotta fejét. “Gyönyörű érzéki festmény, kedvesem. Köszönöm. Az ablakból, ahogy rám vetődik a napsugár, tündöklök a fényben. Elképesztő tehetség rejlik benned angyalkám.” – közben ujjait nézte a képen, amelyek megszólalásig egyformák. “Édes Xavérom, dehogy tehetség, csupán a lelkem mélyén ilyen szépnek, s kedvesnek látlak téged. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egész életemen át melletted lehetek.” “Bocsáss meg drágám, már nem bírtam tartani szerte szét guruló könnyeim.” – suttogta férje. “Már a versednél sírnom kellett volna, azért akartam kimenni, csak magadhoz hívtál. Mondd édesem, megtarthatom keserű édes versedet, amelyet nekem írtál? Szeretném magamnál tartani, ahogy a fotóidat is angyalom. Leírtam volna csak nem volt papír nálam.” “Megcsinálom neked, légy nyugodt!” – mondta érzékenyen felesége. “Van még egy óriási kérésem hozzád angyalom, kérlek engedd meg, hogy ezt a csodálatos képet holnap elvigyük bekereteztetni. Nem érdekel, hogy orvoshoz megyünk, a képet akkor is megcsináltatom, szívemnek legszebb ajándékát, amit ma tőled kaptam édes feleségem. Soha nem felejtem el ezt a napot, amelyet köszönök neked!” – mondta férje elcsukló hangon.
Gyertyafényes vacsorához ültek, s egy üveg Törley pezsgő mellett hosszan elbeszélgettek.
Majd bementnek a hálószobába és lefeküdtek, szorosan egymásba bújva el is aludtak.
Gyöngyi hajnalban kelt, óvatosan kicsúszott férje ölelő karja közül, tudta, hogy hamar ő is felébred, mert megérzi, ha nincs mellette. Kiment az előtérbe, leült festménye elé, szemével végig simogatta a képet. S jobb alsó sarokba odaírta: Szertettel drága férjemnek, feleségedtől. Majd kiment a konyhába kávét főzni, de férje megelőzte, Gyöngyvirágja elé ment, és gyengéden ölelte. Két szál piros rózsa volt a vázában az asztalon, még a harmat csillogott rajtuk. “Azonnal felébredtem, ahogy eljöttél mellőlem. Gyere ide kicsit, kérlek édesem, üljél az ölembe.” Látszott rajta, hogy nagyon feszült, s simulékony, felesége tudta, jobban inkább érte aggódik. “Vége lesz ennek a borzalmas napnak is, ne félj drága Xavérom. Bármi is történjen ma angyalom, este lemegyünk a partra sétálni. A festményemet el kell csomagolnom, kórház előtt beadjuk a képkeretezőhöz, s hazafelé jövet elhozzuk!” – mondta csillogó szemekkel. Egy csók után lassan szétrebbentek. Xavér a festményt eltette, Gyöngyvirág öltözni ment. “Bájos, és szomorú vagy, kedves.” – mondta miközben öltönyzsebébe nyúlt. Annyira örült, mikor megtalálta felesége szívszaggató versét. Ez a verse segíti ma, s erőt ad neki, mert tudja, és érzi, feleségének minden percben hiányzik. Felesége bejött, férje meghatottan átölelte derekát, s azt mondta neki: “Csodálatos életünk van.” Gyöngyvirág megsimogatta gyönyörű arcának selymes bőrét.
“Mennünk kéne, drágám.” “Hát persze angyalom, ma én vezetek, előbb a képkeretezőhöz megyünk.” Xavér megállt a boltnál, bementek, az eladót jól ismerte. “A feleségem rólam festett festményét, amely büszkeséggel tölt el, díszítésként egy aranyszínű képkeretbe szeretném foglaltatni. Kérlek délre csináld meg, arra visszaérünk.”
A kórházban félóra várakozás után sorra került. “Jó napot kívánok!” – köszöntek. “Jó napot kívánok. Kérem foglaljanak helyet!” – mondta az orvos. “Ön kardiológiai vizsgálaton volt.” – fordult Xavérhoz. “Kérem, mondja el, milyen panaszai vannak.” “Fáradékonyabb vagyok, s gyenge, néha szúró szorító fájdalom veszi körül a szívemet. Ezek a panaszok front idején, sűrűbben jelentkeznek. Sajnos front érzékeny vagyok, s gyakran fáj a fejem is.” Miközben méri a vérnyomását, azt mondta: “Új gyógyszert írtam fel, és többet pihenjen, napi egy-két óra intenzív mozgást javaslok. Vérnyomása százhúsz per nyolcvan, egy kicsit sok a pulzus száma.” – jegyezte meg. “Semmiféle elváltozást nem látok, ha bármiféle panasza van az új gyógyszer szedésekor, kérem jöjjön vissza.” “Köszönöm szépen doktor úr!” – mondta Xavér. “Viszontlátásra, további szép napot kívánunk!” – miközben kimentek.
Nagy kő esett le a szívükről, hirtelen megnyugodtak. Beültek az autóba, Xavér gyengéden megsimogatta, s megpuszilta felesége arcát, közben azt mondta: “Hálás vagyok neked, hogy óvtál, és vigyáztál rám az elmúlt hetekben.” “Te sokkal többet tettél értem, drága Xavérom, mint én!” – átkarolta karját, s percekig megfelejtkeztek az időről.
Amíg Xavér bement a festményért, Gyöngyi kiváltotta úgy gyógyszereit férjének.
Meghitten megebédeltek, lefeküdtek és egymásba gömbölyödve elaludtak. Úgy ébredtek, ahogy lefeküdtek, egymás karjában. Xavér hálószobájukba a baldachinos ágyukkal szemközti falra tette fel a festményt. Elgyönyörködtek benne mindketten.
Kéz a kézben, boldogságban csodálatos naplementében sétáltak le a Balaton partra.
Levetették ruhájukat, fürödni mentek, a víz kellemes volt, s a hullámok közt ringatóztak. Felültek a közeli stégre, onnan nézték a naplemente vastag, aranysárgás vonalát, ahogy pont a víznek közepén húzódott. Xavér átölelte feleségét, és ebben a gyönyörben mondta el neki, hogy csak fél napot dolgozik ezután. Kimondhatatlan örömöt éreztek, felesége megköszönte jóságát férjének, és átható szeretettel csókolták egymást.
Egy hónap után Xavér visszament dolgozni, minden reggel kedvesen, s nagyon érzelgősen váltak el. “Tíz órára gyere át kérlek szépen hozzám, addigra már nagyon hiányzol nekem.” “Soha el nem múló szeretettel szeretlek édesem, ott leszek még előbb is!” – válaszolta Gyöngyvirág.
Délutánonként kevéske pihenés után nagyokat sétáltak, s rengeteget alkottak.
Hosszú életükön át óvták, s vigyáztak egymásra, örök szeretetben.
2019. augusztus. 05.

Szólj hozzá!