Káosz körülöttem

Elég volt, és tele a hócipőm, két hónapi küzdelem óta elérkeztem arra a pontra, hogy már félek buszra szállni Komlón. Félelem lett az utazásom Pécsre, a hetedik érzékem sohasem csap be, már jócskán megérzem a bajt a bensőmben. Csupán csak azért szenvedem el ezeket a csapásokat, mert mozgássérült, tolókocsis vagyok. A legtöbb ember számára egy tolókocsis látványa borzalmas, sokuk inkább tekint bennünket földönkívülinek, minthogy embernek. Ne tessék elborzadni, ez a száraz tömény valóság. Néha úgy érzem magam, mint egy leprás, szerencsémre legyen mondva, már megtanultam sapkám siltje mögé bújni.
A mostani tényt, már nem igazán tudom feldolgozni. Hiába írtam a kaposvári összekötő volán kirendeltségnek, nem sikerült semmi konkrétat intéznem. Levelem így szólt:
TISZTELT CÍM
Csomor Henriett vagyok, mozgássérült, tolókocsis. Állandó munkahelyem van Pécsen, ezért fordultam többször már Önökhöz, hogy szükségem lenne akadálymentes buszra. Hiába veszem meg a havi bérletet, ha hetekig nem tudok bejárni, így csak feleslegesen veszem meg a bérletem. Heti rendszerességgel kell bejárnom, de nem tudom teljesíteni, mert nincs megfelelő járatom. Én is pénzből élek, és nem szeretném elveszíteni a munkahelyem, mert nincs megfelelő busz, amelyre fel tudnék szállni a reggeli órákban, amely azt jelentené, hogy fél nyolc és nyolc óra környékén lenne egy állandó akadálymentes járat Komlóról Pécsre. S lennének szívesek eldönteni a buszt, rámpa fülét becsukni, mert ha fél méterre van a földtől, nem tudok felmenni, s ráugratni meg végképp nem. Higgyék el, nem kötegszem. Ha normálisan leteszik a rámpát, nem kéne a sofőröknek segíteni, tudom hogy nem szeretik, csak kiabálnak velem.
Várom válaszukat, amelyet előre is köszönök.
Tisztelettel: Csomor Henriett
Személyes találkozáskor csak ígéretet kaptam, hogy utazhatok. A sofőr segít a fel- és a leszállásnál. Egyetlen gombnyomásból, amit a sofőrnek kellene elvégezni az ülésből, csinálnak ekkora galibát, amelyből természetesen én kerülök ki vesztesként, és megalázva. Arra nem gondolva, hogy egy magamfajtának van szíve és lelke is. Feltételezem, az járhat az eszükbe, (s nem érdekel a finomkodás kimondom keményen) hogy ez a gyagyás miért akar utazni, elveszi másoktól a helyet, s különben mit akar az ilyen a nagyvilágban. Tisztelet a kivételnek, de a sofőrök többségének rá van írva arcára a közöny, és az elutasítás. Ha nagy nehezen ledobja a rámpát, a por az arcomba száll, hacsak ez lenne a legkevesebb, igazán le se írnám. Az amúgy is egyenletlen beállóknál, ha nem dönti el a buszt, a rámpa nem fekszik rá teljesen a járdára, egy-két centire van a földtől. Felrepülni meg nem tudok, esetleg rálép a sofőr a rámpára, akkor se fogná meg a kocsim, nehogy leessek a rámpáról, mondván, az már nem tartozik a munkakörébe. Kiveszett a jóindulat. Magamra vagyok utalva, ha leesek a rámpáról, akár az agyam is szétloccsanhat a betonon, vagy kezem lábam töröm, ők ilyenbe nem hiszem, hogy belegondolnának. Esetleg csak annyit gondolhat, hogy béna, ennek már úgyis mindegy. Akkor most hol van, vagy nincs esélyegyenlőség, kérdezem én.
Egy hete történt velem a következő dolog, amelynek hatására úgy döntöttem, többé nem utazom, mert pánikba estem, s rohadtul éreztem magam. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért kell ezt elviselnem. Mágocs, Komló, Pécs, Harkány akadálymentes buszra akartam felszállni édesanyámmal. Mikor beszállította a sofőr az utasokat, hátrajött állt a rámpán, meglátva engem elkezdett szentségelni, s azt mondta, hát le nem nyitom a rámpát. Majd befutott a forgalmiba, hogy megkérdezze, el kell-e vinnem ezt nyomorékot. Dirrel-dúrral lenyitotta a rámpát, amely lógott a levegőben, természetesen el se döntötte a buszt, így nem tudtam felszállni. ;Köszönöm uram, nem utazom!; – közöltem, s otthagytam. ;Ennyit a jóindulatáról uram!; – mondta anya, miközben eljött.
A forgalmiba elmondta édesanyám mi történt, figyelmes lett rá egy akadálymentes buszvezető. Aki pár pillanat múlva felvett bennünket, s félóra késéssel elindultunk Pécsre.
Evvel még nem ért véget a napi tortúrám, ugyanis a visszafelé jövő akadálymentes helyett, 1: 50-kor egy normál buszt küldtek. A forgalmiban közölték, csak három óra tízkor tudok hazajutni.
Téboly ez az egész, amely körülöttem folyik, s nem tudom ezt elfogadni, mert én is ember vagyok, nekem is van jogom az élethez. Ha már egyszer megszülettem, élnem is kell valahogy a halálomig.

2019. szept. 1.