Piros rózsák beszélgetnek

Édesanyám Bánovics Erzsébet, 1957-ben kezdett iskolába járni. \’

Egy Baranya megyei kis faluban, Szilágypusztán élt szüleivel, s öccsével.
A vörös, göndör, hosszú hajú kislány Pécsváradra járt iskolába. Minden hétköznap, és még szombaton is, iskolabusszal közlekedtek. A pöttöm édes kisleány, nagyon vagány volt, s gyorsabban mászott fára a fiúk többségénél.
Mindig megvédte gyengébb társait, s rendkívül segítőkész volt, mintha csak sejtette volna, hogy egész élete erről szól majd.

Akkortájt szülei a mezőgazdaságban dolgoztak, s kevés idő maradt a gyerekekre. Sőt még a nagyobbacskák vigyáztak a kistestvérre, míg édesanyjuk megetette, s megfejte a teheneket az állami gazdaságban. Tehát Erzsikének sem volt felhőtlen gyermekkora. Nehezen ment neki a betűk összeolvasása, mert képről tanultak olvasni, képröl tanultak olvasni a képi olvasás gyönyörűen tudta. Volt egy mogorva öreg tanárnője, aki egy nap, mert a kislány nem jól olvasott, büntetésből bezárta egy osztályterembe, és ott is felejtette. Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy a szülők gyengéi majdnem mindig visszaütnek a gyerekükre, a képolvasás nekem is jól ment, de amikor más volt a kép alá írva, mint amit láttam, akkor kezdődött a baj. De én jobban jártam mint édesanyám, hiszen csak a fülemet tépték, vörösen virított óra végére. Merő félelemből sem mertem jól olvasni.
Erzsike akkor kezdett igazán zokogni, amikor látta, hogy Pista bácsi, a buszvezető elindult, mert nem várhatott tovább a szeretetre méltó kislányra. Szerencséjére, a zokogására felfigyelt a pedellus bácsi, aki sietve kinyitotta az osztályteremajtót, s megkérdezte tőle: “Hát te hogy-hogy itt vagy még?” “Bezárt a tanár néni óra után!” – szipogta. “Jól van kislány!” – simogatta meg a pedellus, s azt mondta neki: “Öltözz fel, mert esik az eső, s menj haza szépen.”
Késő ősz volt, fújt a szél, suhogtak a falevelek, rémülten szaladt a kislány a kihalt pécsváradi utcán. Gazsi, a cigány ember, lova szekerén ment hazafelé dalolva, azt dalolta, hogy piros rózsák beszélgetnek. A kislány ijedtében, a közel eső bokorba megbújt.
Amikor elhaladt a lovas szekérrel a cigány ember, újra útnak indult. Futni kezdett, amikor egy biciklist vélt felfedezni a sötétben. Kis szíve hevesen zakatolt félelmében, a buszmegállóban megbújt. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán édesapja keresheti őt biciklivel. Mikor elhaladt, a kislány felállt, s zokogva kiáltott édesapja után. “Apukám gyere vissza kérlek, itt vagyok.” Aggódó édesapja boldogan fordult vissza, mikor meghallotta kislánya hangját. Magához ölelte átfázott kislányát, két pici karja el sem engedte imádott édesapját.
Hazaértek a jó meleg lakásba, duruzsolt a tűz a vaskályhában, miközben mind örültek egymásnak. Édesapjuk minden este mesét mondott nekik, a kislány elaludt az ölében. Óvatosan lefektette, de felébredt. “Aludj tovább angyalom!” – mondta apja kedvesen neki. A kislány szorosan hozzábújt, s lágyan átölelte. “Ne menj el mellőlem apukám!” – kérte. “Nagyon bátor, és ügyes voltál ma drágaságom, veled maradok ígérem.” Könnyei potyogtak édesapjának, amikor arra gondolt, el is veszíthette volna csöpp gyermekét.
Másnap reggel Erzsike édesanyjával ment iskolába, hogy beszélhessen a tanárnővel. “Gyermekem még igencsak picurka, ha be is zárja, kérem engedje ki időben, hogy elérje az iskolabuszt, ugyanis a szomszéd faluban lakunk, amely nem kis táv egy hét éves kislány számára, s baja is lehetett volna.”
“Figyelmetlen voltam!” – ismerte be a tanárnő, s elnézést kért.
Soha többé nem fordult elő ehhez fogható eset.
2019. július 03.

Szólj hozzá!