Bözsi nagyanyám emlékére—-novella

Anyai Nagyanyám lakása ott volt Segesváron, a Piactér- vár felőli oldalán egy kis házban,
beékelve a magas tetejű szász szomszédok közé.
Kicsiny épület volt és éppen olyan roskadozó, mint Nagyanyám.
Egyik kéménye kimerülten támaszkodótt a szomszéd mészáros házához,a másiknak csak a fele volt meg.

Az ablakokról hiányzott a zsalugáter, mert Nagyanyámnak nem volt annyi
pénze, hogy megcsináltassa őket, így aztán azt a benyomást keltették, hogy
vakon pislognak bele a kis szász város élénk forgalmába. Éppen mint Nagyanyám,
aki már húsz éve alig látott valamit, mert arra sem volt pénze, hogy szemüveget vegyen magának.
Amikor az ölébe vett, mindig arról beszélt,
hogy mennyire szeretné látni az arcomat. Csak homályosan látta a tárgyak körvonalait,
az embereket pedig csak hangjukról ismerte meg.
Amikor Nagyanyámhoz mentem, mindig élvezetben volt részem. Legelőször
is jól megrángathattam az utcai csengőt és ez nekem borzasztóan tetszett.
A házinéni jött ki a kapuhoz és nyitotta ki a vastag fenyőfa kaput.
– Gutten tag Baba- mosolygott reám.
– Gutten tag, Tanti! -feleltem én csak úgy futtában és már rohantam is felfelé
a kanyargós lépcsőn Nagyanyám szobájáig.

A jó szász nénike szívesen megállt volna velem a kapuban egy kicsit pletykálni az óvodáról és az otthoniakról, de én mindig otthagytam.

Nagyanyám ott ült a cserépkályha mellett. Egészen összehúzódva ült a hintaszékben és a levegőbe nézett.
Amikor kinyitottam az ajtót, arrafelé fordította
a fejét és rögtön megismert. Látta halványan a körvonalaimat és a lépéseimről is tudta, hogy én jövök.

Ilyenkor mindig a nagy vázához tipegett,mely ott állott az ablak fáján.
A karja egészen eltűnt benne, amint kotorászott az alján.
De üresen sohasem húzta ki a kezét. Vagy süteményt, vagy egy almát,egy kekszet
vagy legalább egy szem kockacukrot vett ki belőle. Azután az ölébe ültetett és Édesanyámról mesélt, amikor még egészen kicsi leányka volt és háromszor döntötte fel a sajtárt.

Aztán legtöbbször Édesapám jött fel értem, aki a hivatalból ment hazafelé.
Nagyanyám nem engedett volna el egyedül, mert attól félt, hogy elüt az
az ;omnibusz ; Ő így mondta az autóbusznak kicsit elnémesítve.
Az eszem még csak akkor bontogatta szárnyait.
A magyar és német nyelv között ingadoztam. Német óvodába jártam, német-magyar
családban éltem. Mindkét nyelvet már tanulgatni kezdtem, de egyiket sem
tudtam jól. Nagyanyám szavai mindenesetre valami rettenetes dologgal párosultak
képzeletemben.
Arra persze nem gondolt Nagyanyám, hogy akkor is érhet valami baj,amikor egyedül jövök hozzá.
Ez nem jutott eszébe.
Édesapámmal kézen fogva mentem haza. Ilyenkor az utca már tele volt sok emberekkel
hazasiető szász diákokkal. Piros tányérsapkát viseltek, sőt a felső gimnazistáknak
fekete bársony kabátjuk is volt, fekete sújtással,a fiúk, a lányok fekete bársonyruhát viseltek fehér gallérral,piros masnival.
Egyszer megkérdeztem Édesapámat,:
– hogy kik ezek a szép ruhás bácsik,nénik Csak annyit válaszok, hogy:
-ezek a szász diákok,diáklányok.
– Apa, úgy-e, ha felnövök, én is szász leszek? Édesapám nagyon furcsán nézett rám.

– Nem leszel az, fiam! -mert az vagy kacagott apukám.
– Csaknem sírni kezdtem örömömben hogy nekem is olyan szép bársony ruhában fehér galléros piros masnis ruhám lesz mint a gimnazista lányoknak.

De a következő évtől kezdve már román óvodába jártam.Megváltoztak a törvények.
Akkoriban történt, hogy Édesapámat áthelyezték Kolozsvárra, örvendett,
mert ott mégis csak több alkalom volt arra, hogy testvéreimet iskoláztassa.
Mert bizony haton tolongtunk minden délben az asztali körül. Én a negyedik és egyben utolsó
gyermek voltam.
Két hétig csomagoltunk és készülődtünk. Édesapám újból lefestette az összes konyhabútorokat.
Édesanyám pedig a fehérneműt és ruhákat szedte rendbe és csomagolta ládákba.

Utolsó előtti este elbúcsúztunk Nagyanyámtól. Szegény nagyon el volt keseredve,
hiszen utoljára látta együtt az unokáit és jóformán még egyiknek sem ismerte az arcát.
Mindegyikünket hosszasan megcsókolt megsimogatta hajunkat ,arcunkat .
Másnap éjjel indultunk.
Ebéd után Édesanyámnak még eszébe jutott, hogy az olló ott maradt Nagyanyáméknál.
Elszalasztott engem, hogy hozzam el.
Nagyanyám nagy örömmel fogadott. Az ollót ugyan nem kaptuk meg,de szokása szerint
az ölébe vett és megint mesélgetni kezdett. Simogatta az arcomat, hogy utoljára
legalább a kezén keresztül ismerje meg fitos orromat és kissé duzzadt ajkaimat.
Egyszerre csak megszólalt a kapucsengő. A házinéni közben elment hazulról,
és így én szaladtam le. A postás volt. Sürgönyt hozott. Tudta, hogy Nagyanyám nem lát jól és ezért ő maga firkantott valamit a vevényre, az
átvétel igazolásául.

Alighogy elment, Nagyanyám izgatottan kezdett topogni. Csak forgatta jobbra ,balra a sürgöny és nem tudtuk elolvasni.
Én még nem tudtam, ő pedig már nem tudott.
Valami hirtelen az eszébe jutott. Odament az ablakhoz és vékonyka hangján
lekiáltott az udvarra, ahol Sándor az öreg szemetes dolgozott Amióta Nagyanyámat ismertem mindig Sándor is ott volt.
A felesége meg néha Édesanyámnak segített a mosásban.

– Sándor jöjjön fel egy kicsit!
Az öreg felbaktatott. Orrán hatalmas szemüveg billegett. Amint később megtudtam,
a háborúban valami súlyos szem baja volt és Bécsben kapta a szemüveget.
Egészen különleges készítmény lehetett.
– Sándor legyen szíves, olvassa el ezt a sürgönyt!
Az öreg először megvakarta a fejét, de aztán pirulva bevallotta, hogy bizony nem tud olvasni.
Ott álltunk hárman tehetetlenül, előttünk a kibontott sürgöny.
Nagyanyám már remegett az izgalomtól.

Az öreg megszólalt :
– Asszonyom nem próbálná meg az én szemüvegemmel?
Nagyanyám először kissé bizalmatlanul vette kezébe a két hatalmas üveggel ellátott szerszámot.
Forgatta, tapogatta. De aztán hirtelen elhatározással feltette az orrára.

Az arca egészen átszellemült. Innen tudtam, hogy lát vele. Felvette a sürgönyt
és lassan, szótagolva silabizálni kezdte, hiszen már sok éve nem olvasott.
-Délután hat órakor érkezem:Zsuzsa.
Zsuzsa néném írt, aki az utolsó percben érkezett, hogy még egyszer lásson
minket, mielőtt elutaznánk.
Nagyanyám kipirulva tette le a papír darabot. Rám nézett. Én nagy szemekkel.örömmel
bámészkodtam.
Felkapott az ölébe, ölelt, csókolt. Közelről, távolról megnézett. Megnézte az alakomat
a hajam színét, a szememet, a fogaimat. Megforgatott. Talpra állított. Apróra
megvizsgálta a ruhámat. Fel volt egészen villanyozva.
Hiszen igazában csak akkor látott engem először.
– Asszonyom , ha nem haragudna, kérem…
Sándor – morgott, folytatni akarta a munkát.
Nagyanyám hirtelen lecsendesedett. Levette a szemüveget és szomorúan,csaknem alázatosan adta vissza az öregnek.