Erdei kiruccanás

Nagyon nehéz a lelkemnek megszokni, hogy már nincs egy hely ahova elmehettek, ha szomorú vagyok, vagy csak úgy egy nagyot levegőzni, s közben azt érezni, hogy szabad vagyok. Mert ott vannak köröttem a fák, s mellettem locsogott a patak, amely megnyugtatott. Csupán tizenöt évig voltam szabad szülőfalumban is, mivel mozgássérült vagyok születésem óta. Meggybordó ;csodajárgányommal; váltam önállóvá pár órára. Mindig azt mondtam magamnak, képes vagyok rá, meg kell csinálnom, félelmet legyűrtem, s eltettem nehezebb időkre. Az elején kidolgoztam hogy a legkönnyebb közlekednem, hogy ne izguljak, később mindez rutinná vált.
Aztán bekövetkezett a rémálmom, városba költöztünk. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, de a remény hal meg utoljára, szoktam mondani. A betondzsungel közül valahogy ki kell találjak a szabadba, mert úgy érzem, be vagyok zárva, s a fejemet is ki kéne szellőztetnem. Ahányszor egy fa közelébe értem, könnyezve megsimogattam. Aztán már ez se volt elég nekem, egy olyan helyet szerettem volna találni, ahol elbújhatok a gondolataimban az árnyékot adó fák közé, s érzem a hűs levegőt negyven fokban is.
Emlékeimre hagyatkozva, amikor úgy szállítottak a munkahelyemre, – akkoriban még nem volt elterjedt az akadálymentes busz – élt itt Komlón, az erdő közepén egy mozgássérült kisfiú. Egyszer a szállítóm elhozott engemet is, mikor jött érte. Nagyon tetszett az erdei út, annak ellenére, hogy nem volt kifogástalanul járható.
Egy meleg napnak délutánján, kiszabadulva a belváros örökös zajától, elindultam megkeresni az erdei utat. Szívderítő volt újra hallanom, mátyásmadárnak rikoltozó, s más madárkák hangját hallani. Mentem az ismeretlen felé, simogatott a lágy szellő, és közben kis félelem bujkált bennem, de a határtalan kíváncsiságom tovább vitt. Kerültem el kisebb szakadékot, festői sötétlő erdő részt, ahol a lombkoronák egymásba érnek. Újra éreztem szívemben a felhőtlen örömöt, leráztam magamban minden gondot, s bajt.
Hiába vagyok elég óvatos, s körültekintő, a rosszul bemért lyukba fennakadt a hátsó két kis támkerekem. Utam máris rémisztővé vált, megpróbáltam még a lehetetlent is, fogódzkodva hátra mentem, hogy hátha kitolom lyukból motorom. Egyensúlyomat elvesztve elestem. Felkeltem volna, de fáradtan, s kifulladva még felállnom sem sikerült. Önbizalmamat tiporva másztam az árokpartra, nehogy elüssenek. Gondoltam kicsit megpihennek, s ha Isten segít, talán sikerül felállnom, de erre már nem került sor. Egy autó jött szép lassan, leintettem. Kiemelte motorom a lyukból, miközben felsegített, amit hálásan köszönök ezúton is neki… Elmondta, hogy erre már nagyon rossz az út. Ha tudtam volna válaszolni… de képtelen voltam, abban a pillanatban nagyon fájt a beszéd. Pedig szerettem volna, ha megtudja, hogy csak az erdő csendje végett motoroztam ideáig.
Hazaérve mindent elmondtam édesanyámnak míg sebes lábaim mostam le a fürdőszobában. Addig édesanyámat hallgatom, aki azt mondja: ;Tudod, azt szeretem benned, hogy nem hazudod el a dolgokat.; ;De anya, miért hazudnék pont neked, Heténybe is történt már ilyen, csak ez most jobban meggyötör lelkileg.;
Egy napig bánatos voltam, aztán egy baráti beszélgetés helyrebillentett.
Azt hiszem, egy erdei kiruccanásnál fontosabb az egészség, s a barátság, amely örökké tarthat.
2019. augusztus 26.

“Erdei kiruccanás” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Marica……..
    nagyon szépen köszönöm hogy olvastál.
    meghatodtam hogy gondolsz rám.
    Szeretettel: heni

  2. Megható a történeted kedves Henriett.
    Gratulálok, nagyon szépen megfogalmaztad.
    Sokat gondolok Rád.
    Szeretettel: Marica

Szólj hozzá!