Tépelődés

Ülök a kedvesnél.
Meg akarom őt írni.
Megtudom?

Szürreálisak az érzéseim.
Mintha most kezdeném az életem.
Mintha eddig semmi nem történt volna.
Mintha ez a rendkívül rendetlen ember lenne az eleve elrendelés.
Hihetetlen erővel vágódik belém a hozzá tartozás vágya.
Nem tudok gondolkodni, vagy bármire figyelni, ha naponta nem adja valami apró jelét, hogy eszében vagyok.
Józanul nézve semmi értelme, hogy együtt legyünk.
*
Minden nap újra élem a kétségeim.
De, ha rezeg a telefon, azonnal megváltozik a világ.
Egy képernyőre rajzolt mosolytól felragyog a nap és a kétségeket azonnal felváltja a mélységes melegség.
Pedig semmi nem változott. Rendetlen és életének legnagyobb része kusza.
Tele van szándékkal, de valószínű, hogy a legtöbből soha nem lesz bizonyosság.
Szándékai azonban elnyomják a valóságot, hogy előröl kezdődjenek kétségeim.
Egészen a következő üzenetig.
*
Ülök a kedvesnél.
Nagy elhatározással indultam a napnak.
Véget vetek az egésznek.
Aztán beléptem hozzá, mert kulcsot adott.
A nagy rendetlenségből világos, hogy
semmi másról nincs szó, mint egy hajszolt három napos
erőltetett menet maradványairól. Aminek darabjait napokig fogja kerülgetni.
Várom, hogy megérkezzen.
Háromnegyed óra után elfog a duzzogás, ami már majdnem teljesen elterül rajtam, amikor benyit.
Hatalmas ölelések, mosolyok és megint elvesztem. Egy pillanat alatt.
Azt teszem, amit ő akar. Én, az erős akaratú. Vagy tudja, én mit akarok és ő is azt akarja.?
A nagy kétségeket a legbékésebb együttlét követi, ami teljesen eltörli az aggályaimat, és tükör simára vasal. Rendetlensége hirtelen szabadsággá válik, ámokfutásnak is beillő rohanását a korszellemre kenem.
*
Ülök a kedvesnél, és Bach szól. Nekem teszi fel, mert tudja, hogy imádom. Azelőtt nem hallgatott klasszikusokat, de most ő kapcsolja be nekem.
Amíg nála vagyok az én zeném szól.
Képes e valaki képmutatásból órákig hallgatni a számára ismeretlen Bachot?
Lehet e szeretet nélkül éjszaka valakit úgy ölelni álmunkban, ahogyan átölel?
*
Ülök a kedvesnél, le vagyok ragadva. Akarja, hogy maradjak, és én maradok. Pedig lenne dolgom. De maradok.
Az én képem mellett egy virágfotó.
Ketten vagyunk a falon.
Olvasom a jelképet. Valaki mást nagyon szeretett. Majdnem rákérdezek, de hirtelen az jut eszembe, hogy életünk egyes szakaszaiban nagyobb szükségünk van álmokra, mint bármi másra. Csak vigyázni kell, hogy az álmot hogyan próbáljuk valóságra váltani, mert nagyot torzulhat.
A szomszédom nem firtatom. Nem kell minden zugot bejárni, ami a másiknak jelent valamit. Fontosabb, hogy a múlttal békében megférjünk.
*
Ülök a kedvesnél, és várom. Megint nem siet, útközben mindig közbe jön valami, ami lefoglalja. Rendben – de ott a minden percben elérhető telefon. Nem jut eszébe? Mint ahogyan maga a szó sem, hogy szeretlek. Kinek van fenntartva? Nekem még sosem mondta.
De tényleg ki kell-e mondani?
Amikor itt lesz, tudom, hogy minden kétségem elmúlik.
Elmúlik?
Gondolataimban gyakran jön elő az első este. Nem tölti az időt udvarlással, azonnal megpróbálja elvenni, amit akar. Legyen az érzelmi, szellemi, vagy fizikai kívánság.
Hamarosan itt kéne lennie. Mit fog szólni az összevagdalt arcomhoz, mit fog szólni ahhoz, hogy nekem is lehet bajom?
Minden találkozásunk mást hoz.
Néha nem kell sok szó. Néha egy mozdulatból, tekintetből megértjük egymást. Néha annyira azonos a hullámhosszunk, hogy bibliásan szólva egy test egy lélek vagyunk. Máskor mintha közénk furakodna valami.
Mindnyájan szeretnénk mások lenni, mint a többiek, érezni, hogy kedvesünknél mi vagyunk az elsők. A legfontosabbak.
Itt erre alig kerül sor. Ha egyáltalán.
Igaz, hogy az apák, fiúgyerekek, férfitestvérek sem tudják ezt éreztetni, és később válik világossá, hogy volt e ilyen, vagy sem.
Csak a valódi szoknyavadászok nagyok abban, hogy úgy érezd te vagy nekik az egyedüli, a kiválasztott.
A kedves nem hízeleg. Mégsem lehet őt nem észrevenni. Nietzsche korbácsa sincs nála, mégis körüllengi a férfierő.
*
Megyek a kedveshez.
Azzal a nagy elhatározással, hogy felajánlom a szabadságot.
A teljes szabadság gondolata hamar elvetve, nem tudnám elviselni, hogy többet nem látom.
Marad az átmeneti szabadság. Jön a kedves velem szembe, és már az átmeneti szabadság gondolata is megül a tarkómon, de ha elhatároztam, hát hamarosan kimondom.
Kimondtam.
Rám néz, és gondolkodás nélkül közli, hogy jelen életében én vagyok az egyetlen jó.
*
Hazamegyek és alig lépek be, üzenettel mozog a mobil. Az áll a képen, hogy nélkülem minden nagyon üres.
Bach szólal meg bennem, és minden kétséget elfelejtek.
Elfelejtem a sok tépelődést, elfelejtem, hogy a nagykönyvben sehogy nem illünk egymáshoz, és a zsebemben megszorítom a kulcskarikám, amire felfűzte az övét is.

“Tépelődés” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. „Csak a valódi szoknyavadászok nagyok abban, hogy úgy érezd te vagy nekik az egyedüli, a kiválasztott.”

    Remek meglátás. Nekem volt egy ismerősöm, akiről miután lehullt a lepel és én a csalódástól elképedve rákérdeztem, hogy de ….. azt válaszolta, hogy „be kell a halakat etetni”. Szóval egyszerűen halnak tartott, akit etetett.

    Tetszéssel olvastam az írásod. Nem a szavak fontosak, hanem a cselekedetek.

    Szeretettel: Rita🎄

  2. Érdekes a történet. Valahogyan így kezdődnek a se vele se nélküle kapcsolatok, amik képesek akár évtizedekig is marcangolni a lelket azért a pár pillanatért, ami jó és azért a sok óráért, ami rossz. Tetszett az írásod.(f)

  3. Kedves ms!

    Nagyon érdekes írás, minden tekintetben. :). Valami különös van benne, ami egészen megfogott. Ha egyikőtök sem tudja elengedni a másikat, az bizony nem véletlen. 🙂

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

Szólj hozzá!