Kellemes, tavaszi este volt. A nap éppen lenyugodni készült, vöröses fényével még bevilágította a csendes falucska kihalt utcáit. Az orgonabokrok a járda mellett teljes pompájukban ontották illatukat. Még a kutyák is elfelejtettek ugatni, olyan nyugalom áradt szét a tájon. Az esti imát befejező harangszó utolsó hangjait még visszaverte a völgyet körül ölelő dombság. Etelka asszony hazafelé tartott. Nagyokat szippantva a friss, virágillatú levegőből, határozott léptekkel haladt célja felé. A lányánál volt látogatóba a falu túlsó végén. Kis unokája ma lett egy éves. Elmosolyodott menet közben, amikor eszébe jutott apró kezecskéje, ahogy búcsúzóul integetett felé. – Mama! Mama! Pápá! – Gügyögte a kislány. -Tisztára, mint az anyja!
Mennyire más ember lett, amióta unokája van! Éppenséggel beállt az addig mélyen megvetett: – „Az én unokám, nézd, csak mit tud!” – mondattal beszélgetést kezdők csoportjába. Bánja a fene -, gondolta! Igen is nagyszerű kislány! Okos, és ahogy mondja, hogy mama! Az ember szíve megtelik, de csordultig szeretettel, örömmel, békességgel! Kár, hogy a veje ebből nem sokat tapasztalhat! Amikor bevonult a kötelező sorkatonai szolgálatra Sárika még csak meg sem született. Szerencsére, már nem sok van hátra a tizennyolc hónapból! Alig fél év. Hiányzik a családnak. Sajnos ritkán jöhet szabadságra, meg persze messze is van. Amikor utoljára látta, olyan sovány volt, alig ismerte meg! Hiába, a tizennyolc hónap nagy idő! De hát ezen minden legényfélének túl kell esni! No, csak szereljen le, biztosan összeszedi magát! Olyan ebédeket főz nekik, csak győzzék enni! Gondolatai hevében olyan gyorsan szedte a lábait, szinte szaladt. Gömbölydedsége ellenére a mozgása friss, fiatalos, lendületes volt, mint azoké az embereké, aki megszokták a munkát. Négy gyereket nevelt fel tisztességben. Faluhelyen abban az időben már ritkaság számba ment a népes család. A háború utáni hatalmas szegénységben született generáció már mindent meg akart adni a gyerekeinek, ami nekik nem adatott meg. Ezen elgondolkodott, lassított léptein. Hát, igen! A faluban sokan megszólták a négy gyerek miatt, de nem bánta! Az urával igazi szerelemben éltek. Nagy természetű a drágám! – mosolyodott el az emlékek hatására. Sokat dolgozik, mindent megteremtett, amire eddig szükségünk volt. Nem is cserélném el semmi kincsért! – Nahát, ezt hangosan kimondta! Gyorsan körülnézett, nem hallotta-e valaki? Mindegy, már úgy is hazaértem, kit érdekel? A kis tornácos parasztház, ahol a férjével laktak, a mélyútban volt. Úgy tizenöt méternyit kellett menni lefelé a lankán egy keskeny orgonabokrokkal szegélyezett földúton a kapuig. Már éppen befordult volna, amikor a járdán meglátta a katonát. Kemény léptei messziről hallatszottak a csendes utcán. Még jó nagy távolságban volt tőle, csak a sziluettjét látta. Nagyot dobbant a szíve. – Hazaengedték a vejét, hogy fog a lánya örülni! A második gondolata már ez volt: – Megetetem! A gondolatot tett követte, nem sokat teketóriázott!
– Pistukám! Édes fiam! Hazajöttél? Jaj, de örülök, hogy látlak! – Szaladt elé lelkesen, karjait ölelésre tárva.
A katona megállt, hirtelen nem tudta honnan került elé az asszony! Meglepetésében tiltakozni is elfelejtett, hagyta, had ropogtassa meg a csontjait a nő.
Az fel sem nézett, kézen fogta a kiskatonát és már vonszolta is magával a ház felé a mélyúton. Közben megállás nélkül beszélt:
– Jaj, de boldog vagyok! Képzeld, a kis tündérpalántától jövök! Hogy milyen nagyot nőtt! Meg sem fogod ismerni! Mikor is voltál itthon utoljára? Jól van, tudom, hogy sietsz haza, de ezen a kis időn már nem múlik, tőletek jövök éppen! – a katona nagyon szerette volna kihúzni a kezét az erős szorításból. Még mindig nem jutott szóhoz. Rezignáltan vette tudomásul, hogy neki most valamiért kitérőt kell tennie. Fáradt volt, gondolta legalább leül egy kicsit, mielőtt tovább megy. Most már kíváncsisága sem engedte elmenni, mi sül ki ebből? Mi a csudát akar tőle ez az asszony?
Etelka gyorsan elővette a kulcsait, kinyitotta az ajtót, és már tuszkolta is be a szinte kővé vált honvédet. Közben folyamatosan csacsogott.
– Na, gyorsan adok enni aztán, már mehetsz is haza a családodhoz. Ez a pár perc már igazán nem számít! Jó kis pörköltet főztem ebédre nokedlivel, bőven maradt belőle! Mindjárt melegítem is, addig van itt egy sör a hűtőben, megihatod! – A fiatalembernek összefutott a nyál a szájában. Hangosan nyelt egyet. Az asszony akkor nézett fel először. – Képzeld, a –
A hirtelen beállt csendben a fiatalember egyik lábáról a másikra állt, katonasapkája alól csak az ijedt szempár világított a konyha félhomályában. A nő szája tátva maradt, az éppen megkezdett mondat bennszakadt. Csak egy nyögésfélére futotta a lendületből. Az örökkévalóságnak tűnő másodperc alatt átfutott az agyán minden. Szegény fiú! Elkezdett kacagni! – Na, de ilyet! Kacagása megtörte a feszült csendet. A katona is elmosolyodott.
– Na, ne ijedj meg, azért kapsz enni! Azt hittem a vejem vagy! Annyira vártuk haza! Ne haragudj! Ne vágj már ilyen ijedt képet, nem eszlek meg! Az asszonyból újra kipukkant a nevetés. Úgy, de úgy kacagott, hogy a könnyei potyogtak. Ilyen nincs! – gondolta. De, hát mit tehettem volna, ha már így hasonlítanak egymásra ezek a katonák! Hogy nézett volna ki, ha elküldöm: – Bocsánat, összetévesztettelek a vejemmel, menj tovább! Na, nem! Jól van ez így! Mit gondolhat magában!
– Csak nem képzeled, hogy elengedlek ezek után éhen! – Mondta ki hangosan. Alig tudta kimondani a szavakat a nevetéstől. Felbontotta a sört, odaadta. Megmelegítette a pörköltet, a fiú nem sokat kérette magát, jóllakott. Zavarában fel sem emelte a fejét, amíg mindent meg nem evett.
Amikor végzett az evéssel, egy hajtásra megitta a sört. Akkor aztán letörölte a habot a bajuszáról, felállt, katonásan összecsapta a bokáját, szalutált és mosolyogva azt mondta. – Köszönöm szépen! Remélem azt a katonát is megeteti valaki, akit a néni várt!
Gyorsan felvette a vállára a barna műbőr katonatáskát, és szedte a lábát kifelé. Etelka kikísérte a kapuig.
– Még egyszer köszönöm! – szólt vissza a fiú a járdáról, és olyan gyorsan eltűnt, ahogyan jött.
Amikor már nem látta, az asszonyból újra kipukkant a nevetés. kicsit még szégyellte magát, amiért ilyen zavarba hozta a fiút. – Azért nem volt olyan szégyenlős! Jó sokat evett! Te jó isten! Még a nevét sem kérdeztem meg! És, hogy hová tart? Biztosan nem falubeli, azt felismerném! De hát olyan szótlan volt, annyira meg volt lepődve! Szegény gyerek! Na, mindegy, legalább evett egy jót!
Letörölgette a könnyeit, lassan megnyugodott. Bement a házba, rendbe tette a konyhát, és várta, hogy megjöjjön az ura. A lenyugvó nap még egyszer megsimogatta a tájat bíbor sugaraival. Kicsit elidőzött az asszony takaros házikójának a tetején, aztán aludni tért.
“" Mint két tojás "” bejegyzéshez 5 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Katalin, nagyon tetszik a történeted. 🙂
Örömmel olvastam.
Kedves Magdi!
Köszönöm szépen!
Kedves Katalin!
Tetszéssel olvastam érdekes történetedet.
Szeretettel gratulálok,
Magdi
Köszönöm, hogy elolvasta!
Kedves Katalin! Nagyon tetszett az írása,nagyon szép történet. Gratulálok! Üdvözlettel: Norbi!