Mindennapi érzelmek

Hűvös szél fújt végig a sötétségtől halkan pihenő októberi utcán. Egy-két vizes, barna falevelet kapott fel az egyre erősödő szellő. Majd halkan csepegni kezdett az eső. Hideg volt. Majd\’ öt fokig lecsökkent a hőmérséklet, pedig szép, napos októberi napot követett ez az éjjel.
Egy hangosan szálló repülő villogó fényeivel zavarta meg az éjszakai égbolt csendjét éjfél után pár perccel. Villogó fényei egyfajta pislákoló csillagra emlékeztettek, ahogy elszállt a sötét óratorony felett. És mit sem törődve a sötétséggel, magabiztosan repült végig az égen, a csillagok között.

Egy szemhunyásnyit sem aludt eddig Lucy. Ő is látta a repülőt. Az erkélyre kiállva, fáradtan és álmosan nézte mosolyogva és vágyakozva az aprónak tűnő, de valójában óriási járművet. Elgondolkoztatta ez a repülőgép. Az erkély fehérre festett korlátjára támaszkodott, majd kelet felé nézett. Messze van még a hajnal – gondolta – kicsit megnyugodott, hogy nem baj, hogy nem alszik, még úgysincsen annyira késő. Nagyokat sóhajtott, majd lenézett az utcára. Hirtelen őrült nagy robbanás rázta meg a várost. Éppen jókor nézett le. Egy szürke autó hajtott bele nagy sebességgel egy villanyoszlopba. A hatalmas hang egyfajta halál közeli félelmet keltett benne. A másodpercek csak vánszorogtak, és a darabokra tört autó látványát is csak később fogta fel. Lerohanni készült az utcára, de valójában rettegett, hogy mit fog ott látni. A bejárati ajtaját nyitotta volna, de hirtelen megállt. Visszarohant az erkélyre. Lenézett ismét. Rengeteg ember vonult az utcára. Kiabálások, sikítások, sírások verték fel az alvó utcát. A lámpák felkapcsolódtak. Az utca fénybe borult. Olyan volt az egész, mint valami katasztrófafilm, de nem. Ez a valóság. Így élőben pedig ezerszer rosszabb, mint a mozivásznon.

Kétszer is meggondolja Peter, hogy a sarki hot-dogosnál egyen. Múltkor nem volt túl jó az étel, de mégis, valahogy annyira jó az a hely. A fények, a hangulat. Mesés. Mintha visszacsöppenne az ötvenes évek Amerikájába. Ha kinéz a kissé az étterem kissé koszos ablaküvegén, régi autókat és Coca-cola reklámokat képzel oda. Mintha egy álom valósággá válna ezen a mágikus helyen.

Peter egyedül sétálgat a naplementében úszó, októberi utcákban, és végül elhatározásra jut, ma inkább nem tér be az étterembe. Szeret egyedül sétálni, nem egy jó kommunikációs képességekkel megáldott ember, vagy legalábbis ő ezt gondolja magáról. Felsétál egy felüljárón és az éppen alatta elsuhanó vonatra vet egy pillantást. Majd lemegy a felüljáróról és hazafelé veszi az irányt. A faleveleket rugdosva elindul a keletre vezető sugárúton, ami most olyan hosszúnak tűnik, mintha egy egész napba tartana, hogy az ember végigsétáljon rajta. Eléggé hideg van, és már egyre inkább fázik, szóval az első bárba betér az utcán.

Peter nem alkoholista. Nem is szokott gyakran inni, de most jól esne egy-két pohár vodka, végül is megteheti, mondjuk egyszer-kétszer. Ez még nem nagy bűn.

Peter elgondolkodva és nagyokat sóhajtozva ül az asztalnál, kinéz az ablakon, a város már sötét. Elvégre, már október van. Korán sötétedik. Október. Milyen szép is a hónap, már maga a neve is. A lehulló falevelek, ahogy a lágy szellő fújja őket, az első hideg éjszakák… Peter elgondolkodását szomorúság váltja fel.

Egy-két szomorú gondolat, és az egy-két pohár vodkából lesz több is. Peter már nem teljesen józan, ezt ő maga is tudja. A szomorúságból idegesség lesz. Egy állandóan nyomasztó gondolat tör fel benne. Egyedül van. Egyedül. Teljesen egyedül.

Kirohan a bárból. Az utcák lámpái megvilágítják a házak szürkés-koszos falait. Peter kicsit szédelegve sétál tovább a sugárúton, mély levegőket vesz, és a sírás kerülgeti. A kezei remegni kezdenek, de már nincs sok hátra. Lassan hazaér. A sötét, üres lakásába…

A házához érve szinte beugrik az ajtón, felrohan a lépcsőn, benyit a lakásába és a kulcsot az asztalra dobja. Leül a kanapéra és bekapcsolja a TV-t. Ez az este meg sem történt. Nem. Ez meg sem történt.
Nem maradhat itt. A magány, mintha megfojtaná ebben az üres lakásban. Kikapcsolja a TV-t, felveszi a kabátját, és a sírását visszafojtva megy ki az ajtón, rohan le a lépcsőn, ki a társasház bejárati ajtaján.
Az utcában álló kis, szürke kocsijába száll be. Nem vezethetne részegen. Ezt ő is tudja. De most nem érdekli. Gázt ad és nagy sebességgel elindul. Ez a hideg, októberi éjjel, mintha bűntársa lenne most az elbújtató sötétségével.

Túl gyorsan megy, ezt ős is tudja. Ráadásul nem is józan. Kissé elmosódnak a formák. Hirtelen nagyon álmosnak érzi magát. Már minden homályos. A magány fojtó szomorúságát elnyomja az álmosság érzése. Hirtelen minden elsötétül.

“Mindennapi érzelmek” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Nagyon szépen köszönöm! 🙂

  2. Kedves Ádám !

    Én szerettem volna olvasni arról is mi volt az oka, mitől lett magányos a novellád főhőse.
    Vígan belefért volna egy kis előzmény, amitől érdekfeszítőbb lett volna. A súlyos lelki válságot valami előidézte az biztos, viszont látszik, hogy nem régi keletű lehet, mert még nem tudta legyőzni magányát. Nincs olyan fájdalom, amit az idő ne tompítana, mert az egyedüllét olyan emberi gyarló érzés, amit ösztönösen igyekszik megváltoztatni, vagy idővel, belenyugszik és magánnyá változik ! De innen már tudjuk a történetet amit nagyon szépen részletesen le is írtál.

    Szeretettel gratulálok, írj sokat, mert csak így jössz rá az ízére, Zsófia

  3. Kedves Ádám!
    Megértéssel, átérzéssel olvastam írásod azért is, mert sajnos, ismerem az egyedüllét összes, elviselhetetlen pillanatát. Nehéz, nagyon nehéz mindig felállni és túlélni.
    Szeretettel gratulálok: Viola |)

  4. Köszönöm szépen a véleményét! 🙂

  5. Kedves Ádám .
    Szomorúan olvastam megható irásodat.
    A magány , a nincs kért élni ,a " hiányzik valaki " sok ember életét teszi tönkre.
    Sajnos vannak akik nem tudják túlélni ,az egyedüllétet .
    Pesszimisták kiábrándultak lesznek szép lassan ,(l) ahogy mind több időt töltenek egyedül.
    Gratulálok a szépen megfogalmazott irásodhoz ! Babu.

Szólj hozzá!